McKenna legfontosabb és központi témája a hallucinogén gombák szerepe az emberiség archaikus történetében, s azok hatása az emberi tudatra, viselkedésre és közösségre.
Ahhoz, hogy Terence McKenna zseniális őrületét vagy őrült zsenialitását legalább kicsit is meg tudjuk érteni, vagy abból szilánkokat fel tudjunk fogni, igen nagy szükségünk lesz a társadalmi, és sok esetben saját prekoncepciók, megrögzött beidegződések elhajítására, vagy legalábbis pillanatnyi nélkülözésére. McKenna az emberiség történetét a szerhasználat szemszögéből veszi végig, és elméletének alátámasztására és érzékeltetésére éles ellentétet állít fel a „partneri társadalom" és a jóideje regnáló „egó-dominancia-alapú társadalom" között. McKenna régészeti, biológiai és antropológiai vizsgálatokra, továbbá saját tapasztalataira hivatkozva próbálja rekonstruálni és bizonyítani az archaikus társadalom partneri rendszerét, melynek szerinte egyik fő eleme volt a társadalom tagjainak közös szerhasználata. Különös jelentőséget kap a sámánizmus mint archaikus vallási rendszer, s a sámánizmusban a tudatmódosító szerek használata. McKenna legfontosabb és központi témája a hallucinogén gombák szerepe az emberiség archaikus történetében, s azok hatása az emberi tudatra, viselkedésre és közösségre. Ennek fontosságát érzékeltetendő továbbviszi elméletét, és bemutatja, hogy a „szóma" elvesztésével, hogyan fordult az emberiség más jellegű szerekhez, mint sör, bor, különböző füvek. Az újkori szerhasználatot vizsgáló fejezetében éles kritikával szemléli az ópium, heroin, kokain, de a dohány, kávé, tea, csokoládé és – különösen figyelemre méltó módon – a cukor történetét és hatásmechanizmusát a modern társadalomban. Egyszerre kapunk történeti áttekintést és kritikus szempontokat is. Központi kritikája McKennának azonban nem a szerekkel szemben, hanem bizonyos szerek szellemével szemben szólal meg. McKenna könyvében leginkább a „partneri társadalom" elképzelt mozgatóját: a beavatást és a beavatás során felhasznált mágikus gombát járja körül, ennek az „ősi" rítusnak a továbbélését (pl. Eleusziszi misztériumok, szóma, szibériai sámánizmus, de különösen amazonasi ayahuasca beavatások stb.) – de nagyon nagy figyelmet kap a „kapcsolat" elvesztése is. A kapcsolat szerinte ugyanis természet, isten, világmindenség, sőt akár más világok között is a pszichoaktív szerek rituális használta volt az emberiség számára. Ezeken a szeánszokon az ember megtapasztalhatta benne-létét a mindenségben, s nem pedig különállósága, egója kapott hangsúlyt. McKenna elismeri, hogy a vallásos élmények, a jógikus tapasztalatok az egységben való feloldódás nagy reménységével kecsegtetnek, de szerinte csak kevés kivételezettek tapasztalhatják meg ezek révén a beavatottság állapotát. Úgy véli, hogy az archaikus társadalomban hasonlóan különböző beállítottságú emberekből állt a közösség, s a közös meta-tapasztalathoz közös szerhasználat kapcsolódott. Elveti a szóma eddigi azonosítási kísérleteit, és saját, rendkívül alátámasztott javaslattal áll elő. A szóma – nagyon röviden – az a szent ital, amelyet a védák sűrűn emlegetnek, s amelyhez nem egy ének szól dicsőítőn. A szóma beazonosítása hatalmas kérdés volt mindig is, és csak néhány XIX. századi kutató értett volna egyet McKennával, aki szerint a szóma ital azonos azzal az archaikus társadalmakban használt gombafajjal (Psilocybe sp.), amely napjainkra újra elterjedt lett és meglehetősen előtérbe került. Érdekes, hogy részben éppen McKenna és testvére munkájának köszönhetően, hiszen ők írták meg, hogyan kell otthon termeszteni ezeket a különleges gombafajokat. McKenna tehát mind elméletben, mind gyakorlatban óriási hatással volt a nyugati szellemre, nem beszélve arról az elképesztően pontos drogprevencióról, amit könyvében folytat. McKenna szerint ugyanis minden természetben fellelhető, természetes szert – amennyiben nem mások kárára történik felhasználásuk, s nem rombolja egészségünket – jogunkban áll használni. Mindannyian látjuk és tudjuk, hogy az emberek zsigeri kívánsága az extázis, s az extázishoz való jog legalább annyira alapvető kéne hogy legyen, mint a szólásszabadság. Természetesen sem utóbbi, sem előbbi nem valósul meg. Még nem. Gondoljunk csak bele, hogy melyik a mérgezőbb: a ki tudja milyen vegyületekből fillérekért árult szeszek a pénztárnál, vagy a többezer éve használatos természetes növény? A kérdés költői volt, nem kell rá válaszolni, ahogy McKenna egész könyve hasonló kérdéseket feszeget, míg végül szinte forradalmi kiáltvánnyá növi ki magát, s teljes drogstratégiát, adópolitikát, társadalmi reformokat javasol az üggyel kapcsolatban. Mindezek megfontolandók.
Legnagyobb kritikám azonban McKennával kapcsolatban az, hogy elfelejti: az vagy, amit imaginációs középpontodba helyeztél. Tehát: ha mindenhol gombát akarsz látni, akkor mindenhol gombát látsz, akkor is, ha ott nincsen. A történet – különösen az archaikus társadalom története – valószínűleg sokkal összetettebb, mint mi azt gondoljuk. Üdítő volt azonban olyan könyvet olvasni, Richard Rugdley-éhez hasonlót, amely már nem a szcientifista gőg felől közelítette meg az archaikus társadalmat, hanem mint olyan rendszerek és világok összességét, melyből a jelen új, és az eljövendő generációk meríthetnek. Halkan jegyzem meg, mennyire sajnálom, hogy Várkonyi és Hamvas kapcsolódó munkáit nem ismerhette a szerző.
TERENCE McKENNA: Istenek kenyere – Kutatás az igazi tudás fája után. Növények, szerek és az emberi evolúció története
Fordította: Müller Ferenc Károly
ATROX Kiadó, Budapest, 2012.
