A legmenőbb dán punkzenekar két év kihagyás után állt elő második albumával, a You're Nothing pedig kifogástalan, vérbő folytatása az Iceage életművének.

Azoknak, akiknek a The Asteroids Galaxy Tour, a The Raveonettes, vagy netán maga Lars Urlich neve ugrana be a dán popzene hallatán, el kell mondanunk, hogy az északi fiatalok fölös energiáit az elmúlt 1-2 évben egy jóval agresszívabb és dühösebb formáció vezeti le a legeredményesebben. A négy kimondottan fiatal skandinávból álló Iceage ugyanis meglehetősen vad, zabolátlan természetéről híres (ami, igaz, lehet, hogy párhuzamban áll az egyébként is heves nemzeti virtussal) ráadásul olyan erővel löki ki magából a felgyülemlett energiákat, hogy az ifjú kvartett 2011-es debütje, a 24 perc alatt bárkit miszlikbe aprító New Brigade még a tengerentúli véleményformálók köreiben is kedvező fogadtatásra talált. Ezen igazándiból nincs mit csodálkozni, ugyanis az Iceage nem pusztán nagyon gyorsan és nagyon hangosan játszik nagyon gonosz zenét, de olyan eredeti adalékokkal ízesíti az alapvetően hardcore-ból fakadó 2-3 perces idegrángásait, mint a szigorú poszt-punk ritmika, a kínzóan érces/fémes gitárricsajok vagy a szó szerint nyaktörő tempóváltások – mindezt figyelembe véve pedig világos, hogy a csapat világa leginkább ahhoz hasonlít, mint amikor az ember egy óriás betonkeverőben forog egy vödörnyi kalapács társaságában. Sodró lendülete ellenére a bemutatkozó korongra azért ráfért volna egy jó erős gatyába rázás, ugyanis inkább csak az anyag második felén mutatta ki a foga fehérjét a formáció, igaz, már akkor is sejteni lehetett, hogy ha nagyon akarnak, tudnak ők himnuszokat is írni, és ez a friss albumon még határozottabban bebizonyosodott.



Úgy tűnik ugyanis, hogy az elmúlt két esztendőben a tagok egyenesen ráálltak a slágerszerzésre, így a '13-as You're Nothing kb. olyan, mintha a debütből ki-kitüremkedő szúrós drótszálakat sikerült volna lecsiszolni, miközben persze az eredmény ugyanolyan fékezhetetlen, felkavaró és gyomorszájba vágó lett, mint első nekifutásra. Így badarság lenne azt állítani, hogy egy teljesen új zenekar állt elénk, mégis, az alapvető cél itt mintha már nem az lenne, hogy szűk félóra alatt finom porrá zúzzák a hallgatót, hanem, hogy közelebb invitálják a durva felszín alatt meghúzódó dalok feltérképezésére. A káoszba ugyanis akaratlanul is elkezdett befurakodni a rend, és igen, itt már egyértelműen épkézláb szerzeményeket hallhatunk, ami miatt, igaz, egyáltalán nem szükséges bánkódnunk, hisz' a termék megtartotta egyedi összetevőit, viszont kapott egy sokkal jobb csomagolást, ráadásul a gyártósort is sikerült olajozottabbá tenni. Ez egyrészt abban érhető tetten, hogy Elias Bender Rønnenfelt frontember, aki az eddigiekben mindvégig úgy toporzékolt, mintha minimum Lucifer szállta volna meg, elkezdett a szó hagyományosabb értelemében véve énekelni; másrészt pedig abban, hogy majd' minden dalt sikerült felruházni egy-egy olyan, őrületes, görcsbe rándítóan jó, csatakiáltás-szerű refrénnel, amelyek lehet, hogy a korábbiakban is ott hasaltak a számok mélyén, viszont egy kamionnyi fémforgácson kellett átverekedni magunkat ahhoz, hogy érzékelhetőek legyenek. Nos, az Iceage ezúttal szerencsére megspórolja nekünk a turkálást és csak a minőségi darabokat veti elénk egytől egyig kiváló, parázs harci indulók formájában, amelyek hallatán mi is előszeretettel vetnénk bele magunkat a színpad előtt háborgó tömegbe, hadd törjenek csak a fogaink. A mű első fele közel maga a tökély: a Burning Hand vagy az In Haze komplett, rendesen megírt slágerek, míg az Ecstasy leginkább egy olyan Joy Division szám képzetét kelti, amit valami kietlen gyárépületben vettek fel, ahol ráadásul épp acéltömböket aprítanak, láncfűrésszel. És bár a második félidő azért egy kissé haloványabbra sikeredett, nincs mit szégyellni, ugyanis kevés elbűvölőbb érzés van annál, mint amikor egy húsz év körüli dán az anyanyelvén fröcsköli a nyálat a tömegre (Rodfæstet) vagy amikor szimplán véres szemekkel ordítja az arcodba, hogy egy nagy büdös semmi vagy (You're Nothing). Nem szükséges tehát cifrázni: frenetikus, erőtől duzzadó és vibráló korong lett az Iceage második anyaga, amely alapján majdhogynem garantált a csapat népszerűségi indexének növekedése, de mi akkor sem fogunk meglepődni, ha egyenesen ez lesz a 2013-as punklemezek etalonja.