Nem csak népszerűbb, de érettebb is lett a Local Natives a 2010-es bemutatkozása óta, a Hummingbird ugyanis intenzívebb és gazdagabb korong lett elődjénél.

A Local Natives a folyó évtized hajnalának egyik legelső felkapott újonc zenekara volt, és bár debütje már 2009-ben megjelent Nagy-Britanniában, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy egy amerikai (azon belül is: Los Angeles-i) formációról beszélünk, amely leginkább amerikai elődök hagyatékából táplálkozik. A Gorilla Manor névre keresztelt bemutatkozást követően emlegették velük kapcsolatban a Fleet Foxes, az Arcade Fire, sőt, még a Vampire Weekend nevét is, bár egyértelmű előképének leginkább talán a Grizzly Bear tekinthető, hisz' az LN bár folkos beütésű, ám annyira mégsem az akusztikus gitáros, bukolikus erdei hangulat, mintsem a karcosabb, művészibb független rock irányából közelíti meg a fogalmat. Annak idején a kritika örült a lemeznek, de kereskedelmileg sem volt bukásnak nevezhető, arról nem is beszélve, hogy olyan kitüntetett zenekarok vitték el a csapatot turnézni, mint az Arcade Fire vagy a National (ez utóbbi tagja, Aaron Dessner volt egyébként az új korong producere). A debüttel kapcsolatos kötelezettségek után az időközben négyfősre fogyatkozott együttesnek sikerült összekuporgatni annyi pénzt, hogy saját próbatermet/stúdiót tudjon berendezni valami elhagyatott bungalóban, ahol nyugodtan, a külső világ zajától távol merülhetett bele a következő album munkálataiba, a sok energia és a két anyag közötti rövidnek azért nem nevezhető három év pedig végül meghozta a gyümölcsét.



A Local Natives tagjai valamiféle furcsa testvériséget alkotnak, az alapítók közül hárman ugyanis egy gimnáziumba jártak, a Gorilla Manort is anno ugyanabban a házban kezdték el összerakosgatni, és állításuk szerint az összes tag egyenlő részt vállal minden kreatív folyamatból, ráadásul a legtöbb promófotón is csak azért tudjuk beazonosítani, hogy Taylor Rice-é az énekes/frontembert szerepe, mert ott feszít az arcán egy idétlen bajusz. Ez az egyenlőség furcsa módon tükröződik a második lemez hangzásában, amely dúsabb, részletgazdagabb világával már önmagában élményt jelent a hallgató számára – egy átgondolt, szép simára csiszolt megszólalást kapunk ugyanis, amely annak ellenére, hogy igencsak rétegelt, ügyesen őrzi meg finom arányérzékét: egyik hangszer sincs túlprezentálva, az összetevők se nem tolakodnak, se nem tapossák agyon a másikat, ráadásul amíg a legtöbb együttes szeret elektronikus effektekkel vagy nagyzenekari kísérettel hivalkodni, addig a Local Natives háza táján ezek ugyanolyan szerves elemek, mint a gitár vagy a dob. Persze hadoválhatunk a hangzás pompázatosságáról, amíg a szerzemények fabatkát sem érnek, ám szerencsére a magas fokú alaposság és műgond magukra a számokra is átterjedt és kerek, könnyen beazonosítható, finom popdalokban csapódott le. A hangulat leginkább szép/szomorú, kicsit elkeseredett, sőt, lemondó érzelmi pályán mozog, ami egyébként egészen addig nem lesz zavaró, amíg eszünkbe nem jut, hogy a tagok talán egy kicsit túlságosan is szentimentálisra vették a figurát, melynek következtében a nagy szívfájdalom sajnos valamennyire megfojtja a korongot. Igaz, fölösleges lenne ezen morfondírozni a Breakers sodrása vagy a Wooly Mammoth monumentalitása közben, és ha nem utasítjuk el csípőből azt, hogy egy felnőtt férfi azt kérdezgesse magától kínlódva, hogy vajon képes-e igazán szeretni, akkor nem csak azt láthatjuk be, hogy lényegében mindegyik darabhoz akadhat jó néhány dicsérő szavunk, hanem azt is, hogy (bár talán néha nyavalygós és nyápic, de) egy koherens, egyenletes színvonalú és, mondjuk ki, szép lemez lett a Hummingbird, amit nem csak akkor ajánlatos elővenni, ha egy adag búskomorságra fáj a fogunk, hanem akkor is, ha kíváncsiak vagyunk, milyen az, amikor egy érzékeny zenekar a szívét-lelkét beleönti majd' egy tucatnyi sebzett, törékeny, mégis magabiztos indie-pop szerzeménybe.