Az ember mindig rohan, gondolom, és majdnem elnyalok a négyes-hatosról lefele préselődvén. Nincs olyan utastársam, aki ne nagyon gyorsan szeretne az ajtón túl lenni.
De ha jobban megnézzük a mai ember napi rutinját, akkor rájövünk, hogy a modern ember tulajdonképpen nem is rohan. Hanem folyamatosan, egész nap, egész héten, hónapban és évben nem csinál semmi egyebet, csak vár.
Azt viszont türelmetlenül. Körömrágva, szitkozódva, idegesen, topogva, nézelődve, morgolódva, fáradtan és hosszú, tömött sorokban. Éjjel, mikor nagy nehezen ágyba zuhan, várja, hogy végre elaludjon. Reggel még kivár egy tíz perces szundit, mielőtt felkel. Megvárja, amíg lefő a kávé, megsül a tojás, kijön a másik a fürdőből, leér a lift a földszintre.
Várja a buszt, a villamost, a metrót, közben rohanna, de nem, csak áll egy helyben, jobb lábáról a balra teszi a testsúlyát és vissza, és várja járművet. Vagy a zöldet. Vagy a megállót. Vagy az ajtónyitást.
Megvárja, amíg bekapcsol a gép, lefő még egy adag kávé, elnéz a főnök, végez az előző munkamenettel megbízott kolléga, eljön az ebédszünet. Kivárja a sort a menzán, a kasszánál, a boltban. És majd megpusztul, annyira várja, hogy vége legyen a munkaidőnek.
Várja, mikor mehet a gyerekért. Mikor lesznek kevesen a hipermarketben. Mikor lesz leárazás az üzletekben, mikor akarnak a többiek inni, és mikor kezdődik már a koncert. Várja a szabadságot, hogy mikor mehet végre már haza, mikor lesz az élet is last-minute akciós, mikor lesz végre tavasz, nyár, ősz és tél és Karácsony és Húsvét és születésnap – és hogy mikor lesz ezeknek végre megint vége.
Hogy várhassunk valamit megint, mert álldogálás közben rohanni kell, tétlenség közben tevékenyen izgulni és óhajtani valamit, ami még messze van, de közeledik. Várni az egyetem végét, a munkakezdést, a nyugdíjas kort, a születést, a halált, várni valamit, ami van annyira jó, hogy végre ne várjunk semmit –
De a modern ember mindig rohan, hogy várhasson valami mást. A modern embernek várni maga az élet, mert a modern ember nem vár. Nem ér rá.
