Mi lesz, ha a Radioheadet összekeverjük a Red Hot Chilivel, majd hozzáadunk egy producert, egy kísérőzenészt, és egy ütőst? Egy zavaros, de élvezetes Atoms For Peace lemez.

A szupergruppokban természetüknél fogva megvan az a tendencia, hogy igen különböző stílúsú zenészeket képesek egy tető alá hozni, igaz, az Atoms For Peace talán még ebben is túltesz mindegyikükön: a csapat két legnagyobb ütőkártyája ugyanis egyrészt a Radiohead-énekes Thom Yorke, másrészt pedig a Red Hot Chili Peppers-ből ismerős Flea, akik mellé csatasorba állt még az előbbivel elég gyakran együtt dolgozó Nigel Godrich producer, valamint Joey Waronker sessiondobos (R.E.M., Elliot Smith, Paul Mccartney) és Mauro Refosco ritmusfelelős (David Byrne, Brian Eno, Forro In The Dark). És bár az efféle hibrid formációk esetében amúgy sem beszélhetünk rendes együttesekről, itt még kevésbé igaz a helyzet, az ötös ugyanis 2009-ben még azzal a céllal verbuválódott össze, hogy Yorke három évvel korábbi szólóbemutatkozásának dalait játssza élőben, az azóta eltelt kb. négy esztendőben pedig az AFP fokozatosan alakult át háttérzenekarból igazi demokratikus egységgé. És annak ellenére, hogy már elmúltak azok az idők, amikor az RH volt A definitív altrock produkció, vagy, hogy a Peppers is jócskán túl van már a csúcsperiódusán, az érdeklődés odáig nőtt, hogy a kvintett AMOK című bemutatkozása mind az amerikai, mind pedig a brit nagylemez-listán feltornázta magát az első öt helyezett közé.


Aki tisztában van a Radiohead poszt-In Rainbows munkásságával, valamint a már említett Yorke-szólóanyaggal, az egyrészt nem igazán fog meglepődni az Atoms debütjének hallatán; másrészt jogosan tehetné föl a kérdést, hogy minek kellett erre külön csapatot összerakni. Az album ugyanis ugyanazt a kattogó, szöszmötölő ritmusokból és idegen szintieffektekből összeálló, kissé elfojtott és rideg világot vetíti elénk, amit a King Of Limbs/The Eraser kettősén is hallhattunk; és aki abban reménykedett, hogy Flea majd jó kis picsarázós témákkal színesíti a szürke, geometrikus összhatást, az szomorúan veszi majd észre, hogy a Red Hot tag úgy játszik, mintha a basszusgitárjával kéne másodfokú egyenleteket megoldania. Annyira szétcsúszó és szabálytalan az egész, hogy olyan érzésünk támad, mintha minden tag teljesen más kottáról zenélne folyamatosan, ennek köszönhetően pedig (na meg annak, hogy a szupergruppok általában felejthető dolgokkal állnak elő) nem kell sokat hallgatni az anyagot ahhoz, hogy eltűnjön a további ismerkedésre irányuló kedvünk. Ám ne adjuk fel a reményt, hisz' csak türelem szükséges, és élvezetessé válik a korong: az eleinte kesze-kusza szerkezetek idővel kibogozódni kezdenek, az egymással pingpongozó ütemek pedig egyre hívogatóbbak lesznek, ráadásul Yorke jellegzetesen vékony, nyivákoló hangja egy emberi, érzelemdús oldallal ruházza fel az alapvetően gépszerű, matekos kompozíciókat. Persze, ha egy újabb Karma Police vagy Under The Bridge után kutakodunk, lehet, hogy érdemes lesz megspórolni a mű nyújtotta élményt, viszont ha nem bánjuk, hogy IDM-es ritmusokra pattog szögletesen a basszus, miközben egy bolond alkoholista nőre hasonlító negyvenes pasi nyávog elnyújtottan (Ingenue), vonyít fájdalmasan (Reverse Running), vagy motyog maga elé mindenféle törvényszéki fogalmakat (Judge, Jury and Executioner), akkor tényleg csak ajánlani tudjuk az AMOK bő negyven percét.