A Bélaműhely első lemezbemutató koncertjére készül – hangszerek nélkül. De lesz helyettük tartályfenék, biciklikerék, rollerdarab, miegymás. Rimóczi Istvánnal beszélgettünk.
- 2007-ben találkoztam Szőke Szabolccsal, a Hólyagcirkusz Társulat alapítójával. Kecskeméten csinált zenét egy gyerekdarabhoz, amiben én is játszottam. Az előadáshoz készített néhány különleges hangszert, amik nagyon megtetszettek, és úgy éreztem, nekem van ezekhez valami közöm.
- Tanultál előtte zenét?
- Nem sokkal azelőtt, hogy a Szabival találkoztam. 30 éves korom környékén kezdtem el kongázni. Addig is huncutkodtunk kézi dobokon, de az nem elégített ki, hiányérzetem volt, hogy nem tudom megvalósítani a kezemmel, ami a fejemben történik, ezért kezdtem el tanulni. Sokszor kétségeim támadtak, hogy harmincegynéhány évesen mit akarok én komoly zenei tudást összeszedni, de valahogy igazolta magát az élet. Hogy ilyen közhellyel éljek: sosincs késő, és ha valahol ott van a fókuszod, akkor rövid idő alatt elég nagyokat lehet lépni.
Szabolcs elhívott még egy előadásukra, a Csődcsicsergőkre, ahol még extrémebb hangkeltő eszközöket használtak, és még inkább felerősödött bennem, hogy ez a világ izgalmas, nekem ebben keresnivalóm van benne.
Az nyilvánvaló volt az elejétől, hogy nem Szabolcsot akarom másolni. Elkezdtem az interneten keresgélni: a legkisebb afrikai falu zenéjétől kezdve az új-zélandi általános iskola sound-art kísérletein át a holland utcazenészekig sok mindent találtam. Feltérképeztem, hogy hol tart a dolog, amibe bele akarom magam vetni, milyen stádiumban van, milyen hagyományai, tárgykultúrája van, hogyan képzeli el magát, mint előadóművészet, és – esetenként – hol nem állja meg a helyét. Ebben az időszakban elkezdtem tervezni a hangszereket Terebessy Tóbiással és a Medence Csoporttal közösen, akiknek iparművészeti képzettségük folytán nagyobb rálátásuk van a tárgyalkotás folyamatára és gyakorlati megvalósítására.
- Hogyan szedted össze a többieket?
- Varga Mersével és Nyári Gergővel – aki már nincs a zenekarban – alapítottuk meg az együttest. Merse tablán, klasszikus indiai hangszeren kezdett, aztán átnyergelt a derbukára (török ütőhangszer). Mi ilyet nem használunk, mert az alapvetés volt, hogy rendes hangszerekhez nem nyúlunk, csak olyanokhoz, amiket mi készítünk magunknak.
Amikor elkészültek a hangszerek, akkor merült fel, hogy jó, de mivel fogjuk őket gyepálni? Az elején se a műhelyünk, se a szerszámkészletünk nem volt annyira fejlett, úgyhogy az ütőket az Etno Sound műhelyből szereztük be. A hangszereknél nem törekedtünk tökéletességre, mert nem új hangszereket akartunk készíteni. Ahhoz tökéletes anyagok, méretek, hangszer-akusztikai tudás kell – aztán kitalálsz egy új hangszert, amiről kiderül, hogy annyira mégsem új, mert az alap hangkeltő mechanizmusokban nincs túl sok variáció. Nem találtuk fel ezeket a hangszereket, a nagyjuk az emberiséggel egyidős.
Az ütőknél viszont – mivel sokat és gyorsan kell játszani – van egy ergonómiai kitétel is. Gyakran egy dobverőnk többe kerül, mint a hangszer, amin játszunk vele.
Mivel a verők esetenként drágák, és nem is passzolnak mindig a hangszerhez, ezért elkezdtünk saját verőket is gyártani, ezért abból is van már néhány prototípus. Gumilabdás, gyerekzoknival tompított, színes kesztyűs, amit a gyerekek nagyon szeretnek. Bambusz, alumínium rollerdarab, partvisnyél...
- Honnan szerzitek be az alapanyagot?
- Teljesen változó – van, ami kukaszökevény. Papírdoboz a csillárbolt párkányán, biciklikerék a MÉH-telepen... kidobott dolgok, amiket összeszedünk. A MÉH-telepen is vásárolni kell, és persze van olyan anyag is, amit boltban veszünk. Nem csak újrahasznosított anyagokból dolgozunk. Egy autó könnyűfém-felnijéből például dobot készítettünk - még használható lenne felniként is, de mi újragondoltunk, és ráfeszítettünk egy újonnan vásárolt lábdob bőrt, kiegészítettük egy Tóbiás által készített kávával, és így született a felni-dob. Elég nagy karriert mondhat már magáénak, a zenekarban két-három számban szerepel, de vendégszerepelt már Olaszországban, Belgiumban, Angliában és Franciaországban is.
- Március 22-én, pénteken lesz a lemezbemutató koncertetek. Ez az első lemezetek?
- Igen. Azért merült fel az első lemez ötlete, mert már a másodikat szerettük volna csinálni, holott az első még kész sem volt.
Megpróbáltuk szétválasztani a Bélaműhely Könnyűzenekart a Bélaműhely Sound Arttól. A Könnyűzenekar – mint a neve is mutatja – könnyűzenét játszik, a Sound Art pedig nagyjából ugyanazokkal az emberekkel és hangkeltő eszközökkel csinál Karmesterjátékot, gyerekfoglalkozást, hangszerépítést, public art-ot, street artot, sound artot, táncszínházat és performanszokat.
- Valaki hoz egy alapot, ami egy másiknak megtetszik és rászáll, erre egy harmadik azt mondja, hogy ne hagyjátok abba, és hozzátesz valami újat – aztán megpróbáljuk valamilyen rendszerbe tenni ezt a közös jamet. Vagy hozok egy szöveget, dalt, és azt mondom, hogy nézzük már meg. Esetleg épp fordítva – ketten-hárman játszanak valamilyen alapot, és nekem jut eszembe valami. Az egyik számunk például, a Dzsungel egy tűzrakteres koncerten íródott. Játszottuk a számot, és elértünk egy bizonyos részhez, amikor elkezdtem mondani Pilinszky Mire megjössz című versét. Csak úgy jött. Később megnéztük, rendbe raktuk, picit változtattunk rajta, és lett belőle egy szám.
- Vannak jól körvonalazható alapok, amiből építkeztek, vagy nem gondolkodtok ilyeneken?
- Az elektronikus zenének van egy erős vonulata. A kezdetektől fogva érdekes volt, hogy akusztikus dolgokon, amik nem is rendes hangszerek, hogyan tudunk elektronikus zenét játszani – hiszen ebben a műfajban nem használnak hangszereket és eredeti hangokat. A színházi előadások során viszont egészen más zenék is születnek. Ez abból is fakad, hogy milyen zenét tanultunk: vannak benne közel-keleti ritmusok, dél-amerikai ütőhangszeres zene, magyar zene, magyar, cigány, zsidó dalok – ez a kultúrkör, amiben felnőttünk, és éljük a mindennapjainkat. Meg a kísérleti mezsgye, amiben bármi megtörténhet.
- Az ütőhangszeres zene nekem egy nagyon ösztönös, mélyről jövő, nem túlgondolt fajta zene. Itt ez mennyiben állja meg a helyét?
- A dob nem dallamhangszer – elkezded, és egyből behúz. Egyből megtörténik, és ha kibírod, hogy ne kezdj el közben gondolkodni, akkor talán így is marad.
Van egy játékunk: valaki felolvas egy szöveget, egy másik pedig utána egy bekészített hangszerrel egyből elkezd játszani. Beszélgettünk arról, hogy jó – de mit játszol? A szöveg értelmét próbálod meg ledobolni? Szerelmeset, ha a szerelemről szólt a szöveg? Vagy a könnyelműséget, ha arról? Vagy a szöveg zenéjét? Vagy mit? Nem viszed haza, és írsz rá egy zeneművet, hanem egyből játszol. Odáig tartott ez a kísérletezgetés, hogy arra jöttünk rá, hogy bármilyen szöveget felolvashatsz, mert nem az a lényeg. Az elmédet valami más dologra koncentrálod, és ennek a hatására kezdesz el dobolni, de nem feltétlenül a szöveget játszod. Nagy meglepetés volt, hogy olyan improvizációk születtek, amilyenek egyébként nem. A dobolás egy eksztatikus dolog: azt mondják, hogy a dob közvetítő Isten és ember között. Hogyha ebbe nem gondolsz bele, akkor valóban így van.
- Miért kezdtetek el workshopokat tartani?
- Ahogy fejlődtünk, rájöttünk - elég profán vágyak -, hogy ezzel tulajdonképpen sikereket is el lehet érni. Hogy tetszeni fog az embereknek, meg fognak minket tapsolni és pénzt fognak érte adni - ezért elkezdtük keresni, hogy mi az, ami még teljesebb. Ha nem úgy tüntetjük fel magunkat, mint ennek a művészei, kitalálói és uralkodói, hanem az emberek kezébe adjuk az eszközöket, akkor elmossuk a nézőtér és a színpad közötti szakadékot. Felhívjuk őket a színpadra, elmondom az eszközökről, hogy mi hogyan készült, hogy te is meg tudd csinálni. A legtöbb dolog ugyanis néhány ezer forintból egy délelőtt alatt elkészíthető. Elmondjuk, hogy mi micsoda, hogy készült, honnan származik, milyen ipari hulladék az alapanyag, milyen technikával alakították ki. Ez a workshop jellege a dolognak, de az előadásaink is hasonló szellemiségűek. A Trafóban, április 23-án debütáló Milarepa Sound System hangperformanszunk is erre az alapgondolatra épül többek között.
- És a gyerekfoglalkozások?
- A gyerekek nem tétováznak, nem gondolkodnak, csak jönnek és játszanak vele. Ütik, hallgatják, szeretik. A felnőtteknél jelentkezik egy áhítat, ha megszólalnak, a gyerekeknek ez természetes.
Nem hökkennek meg, csak esetleg néha rákérdeznek, hogy ez micsoda, de a tartályfenék vagy kétszáz literes olajoshordó inkább a felnőtteknek információ. Minden egyes gyerekfoglalkozás egyrészt jó tapasztalat, másrészt megadja a varázsát és az értelmét ennek a tevékenységnek. Az az energia és rezonancia, amit képesek behozni a hangszerek közé, nagyon meghatározó, mert energikusak, őszinték, nem gondolkodnak, nem stresszelnek felesleges dolgokon, hanem jelen időben cselekszenek. És ennek megvan az a varázsa, hogy önazonossá, nyugodttá, boldoggá és kielégültté tesz.
Ezt jó megélni, és arra törekszünk, hogy továbbadjuk. Nem a tárgyalkotás, a zenénk vagy a produkciónk a lényeg, hanem az a fajta sorok közöttiség, ami azt mutatja meg az embereknek, hogy egyenlőek, szeretetteljesek, nyugodtak és kreatívak. A tárgyainkat használjuk eszközként arra, hogy közös időtöltést hozzunk létre, amikor az emberek jönnek, leülnek, beszélgetnek, egymás szemébe néznek és jól érzik magukat. Figyeljük a reakcióikat. Minden egyes megmozdulásunkban benne vannak az előzőek tapasztalatai és a cél, hogy ezekkel a kütyükkel, amiket összeeszkábáltunk, jobbá tegyük az embereket és a világot. Természetesen nekünk sem sikerül mindig ez a szubjektív idealista utópia, de törekszünk rá. Nyilván hibázunk, mint bárki más, de igyekszünk gyorsan tanulni belőlük.
Ezért szerettük volna a lemezt is, hogy legyen nyoma ennek a folyamatnak.
- Van kedvenc hangszered?
- Mindegyik. Még egyikkel sem töltöttem annyi időt, hogy egy másik legyen a kedvenc. Bármelyikbe beleakadok, nem tudom megunni. Megépítettem egy hangszert, játszottam rajta 4-5 évet, és azt hiszem, hogy mindent tudok róla, erre jön egy gyerekcsapat, és úgy kezdi el használni, hogy csak nézek, hogy jé, ezt így is lehet?
Voltak, akik megkértek arra, hogy csináljak nekik hangszert. Szívesen vállalom, de azt még inkább, hogy elmondom nekik, hogy kell, és csináljanak maguknak. Itt – mivel a tárgyak nem túltervezettek – a véletlennek nagyon nagy szerepe van. Gyakran sokkal jobb dolgok születnek, mint terveztük, mert a tárgynak is van saját akarata: nevezhetjük az anyag sajátosságának. Ha valóban figyelsz rá, akkor megmutatja magát – akkor a kész hangszer egy közös munka eredménye lesz, nem csak a tied.
Ki kell, hogy alakuljon ez a harmónia közted és a hangszer között, amit nem akkor lehet észrevenni, amikor van – azt lehet kiszúrni, amikor nincs. Valamiért nem szól jól, valamiért nem olyan...
- Készültök valami meglepetéssel a koncertre?
- Nem egy rendhagyó koncertet szeretnénk, hanem a közönséget is rá akarjuk venni egy-két dologra, amit nem várnának egy lemezbemutató koncerttől. Hogy ne csak az illúzióvilágot lássák, hanem a valóságba is nyerhessenek egy kis betekintést, ha már eljöttek.
A BÉLAMŰHELY CSÁCSÚCSÍCSÓ lemezbemutató koncertje március 22-én, pénteken, 20:00-kor kezdődik a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorházban.
