1877. április 7-én született Osvát Ernő író, kritikus, a Nyugat szerkesztője. Kazinczy Ferenc mellett a legnagyobb magyar irodalomszervező volt. 1929. október 28-án követett el öngyilkosságot
Bár az utókor a Nyugat szerkesztőjeként emlékszik rá, a fővárosi lapokban publikált első cikkei és a Nyugat megjelenése között tizenkét év telt el. Ezalatt esszéi, színházi írásai jelentek meg, főként A Hét hasábjain. Osvát egyre gyakrabban töprengett önálló folyóirat létrehozásán, a lehetőség erre 1902-ben érkezett el, amikor egy váratlan örökség révén átvehette a Magyar Géniusz című, szépirodalmat is közlő képes családi lapot. Bár kiváló gárdát toborzott, kísérlete kudarcot vallott. 1905-ben indította a Figyelőt, itt jelent meg Ady Endre, Kaffka Margit számos verse és Kosztolányi írásai. A lap tizenegy szám után részben anyagi okok, részben a szerkesztő esztétikai-irodalmi vitái miatt megszűnt.
1908. január 1-jén indult a XX. századi magyar irodalom meghatározó folyóirata, a Nyugat, amelynek főszerkesztője Ignotus, szerkesztői Osvát és Fenyő Miksa voltak, az anyagi támogatást Hatvany Lajos biztosította. A lap megjelenését az alapítók hosszú éjszakai sétái, kávéházi beszélgetései előzték meg, munkatársnak megnyerték egyebek közt Csáth Gézát, Balázs Bélát, Juhász Gyulát, Szép Ernőt, Móricz Zsigmondot, Babits Mihályt, Tóth Árpádot.
Osvát következetes szerkesztő volt, kiváló érzékkel a tehetségek felkarolásához. Nem a "mit", hanem a "hogyan" érdekelte, az író egyéniségének megjelenése az alkotásban, a harmónia megvalósulása, az eredetiség, s minden esetben a gazdag nyelvi kifejezés igénye. Az íróvá avatást a Nyugat hasábjai jelentették, Osvát Ernő pedig nevelő volt, írók nevelője.
Kifinomult esztétikájától idegen volt a direkt politizálás, így ünnepelte Ady költői forradalmát, de annak emberi, társadalmi alapjaival nem sokat törődött. A valóságtól azonban nem tudta függetleníteni magát, s komoly vitákba keveredett a mecénás Hatvanyval. Nézeteltéréseik nemcsak ízlés- és stílusbeli különbségek miatt támadtak, hanem személyes okokból is: Osvát elhagyott szerelme, Kaffka Margit valóságos "bosszúhadjáratot" indított ellene. Hatvany végül 1911-ben megvált a Nyugattól és Berlinbe költözött, a mélyen megbántott Osvát pedig visszavonult a szerepléstől és az esztétikumban keresett menedéket.
A következő időszakban Babitscsal is megromlott a viszonya, anyagi nehézségei adódtak, végül 1919 elején ő is megvált a Nyugattól. A Tanácsköztársaság bukása után visszavette a lap irányítását, de már sose lett régi önmaga. Elkapta a spanyolnáthát, többször végeztek rajta veseoperációt, lánya reménytelenül küzdött a tüdőbajjal, kicsapongó és pazarló életmódját elfogadni nem tudó felesége öngyilkos lett. Szerettei elvesztése után ő sem akart tovább élni, 1929. október 28-án öngyilkosságot követett el.
Kosztolányi Dezső így emlékezett vissza Osvát halálának napjára:
„...azon a napon, hétfőn, 1929 október 28-án, kilenc órakor s később, tíz órakor is, amikor még mindig le-föl járkáltam a szobákban, nem foglalkoztam én sem ezzel, se más ilyen emlékeimmel. De semmihez se bírtam kezdeni. Még egy óráig jártam-keltem. Tizenegykor csörömpölt a telefon. Zokogó baráti hang jelentette, hogy a leány, a mártír leány meghalt. Régóta el voltunk készülve erre, halálhíre egy hónappal ezelőtt már el is terjedt, de ez a hír most a döbbenet ünnepélyességében mégis roppant hihetetlennek tetszett. Alig ocsudtam, a hang azt jelentette, hogy ő is meghalt, szívenlőtte magát, a leánya halottaságyánál, már nem él. Ez a hír a gyors páni rémületével máskép hatott rám. Alig nyílalt végig idegeimen, máris réginek, nagyon réginek éreztem, eljövendő századok messzeségből láttam életének, halálának zárt egészét s inkább azon csodálkoztam, hogy közöttünk járt s kortársunk volt. Minthogy útrakészen álltam, kocsiba ültem s a kórházba hajtattam.
A bérautó belerohant az éjszakába, nem is kellett tülkölnie, alig találkozott járművekkel. A kihalt utcákon egy-két hazatérő ballagott. Egynegyed tizenkettő volt. Ifjúságunk tündöklő éjszakája valaha ebben az időben kezdődött, ívlámpákkal, kávéházakkal, pálmakertekkel, füstfelhőkkel, tükrökkel, kócos leányokkal, merész ifjakkal, kik kemény homlokukkal vívták a jövendőt. Mennyire sívár volt mellette a jelennek ez a fakó díszlete, mely mögött elszegényedett, igénytelen emberek alusszák az igazak álmát. Azok a világvárosi rügyek, melyeket huszonöt ével ezelőtt pattanni láttunk, lefagytak.
A kocsi kényszerű fogságában gondolatokkal hűtöttem még meg nem szokott fájdalmamat s monológokat mondottam. Ki volt ő? Ha valamit elvesztünk, csak egy tárgyat, egy zsebórát is, először az jut eszünkbe, hogy mennyit ért? Szavakat kerestem, hogy jellemezzem majd azoknak, akik nem ismerték. «A jellemzés: túlzás» - mondta ő. Túlzás minden jellemzés, hamisítás, általánosítás. Mindnyájan egyszerre ilyenek vagyunk meg olyanok is, vagyis bonyolultabbak, összetettebbek, semhogy a szavak megérttethetnék. Ha valaki hős, gyávaságát pótolta túl s ha valaki gyáva, a hősiessége ellen védekezett, kissé túlságos sikerrel. A hallgatag nagyon is beszélni akart volna s a fecsegő a tulajdon csöndjét kiabálja túl. Egyoldalúság, hogy valakit jellemeznek. Végeredményben a legfínomabb jellemfestő is oly dúrva eszközökkel dolgozik, mint a szobapiktor. Ellentétek bujkálnak bennünk, állandó kölcsönhatásban, át-átalakulva.
Őbenne is ellentétek lakoztak. Kemény volt? Puha volt. Komor volt? Derüs volt. Értelmi volt? Érzelmi volt, ábrándos, mint egy diák, gavalléros, mint egy lovag. Közvetlen volt? Nagyon közvetlen, de senkise kedvelte nála inkább a barátság kedves szertartásosságát s a komolyság meghitt, férfias ceremóniáját.
Mindenesetre «beállították» őt is, mint mindenkit s ekkor szükségszerűleg tévedtek. Akit «valamivé tesznek», azt meghamisítják. Egy adoma kerengett róla. A fiatal irónak megjelent a könyve, nem bírta elérni, hogy ő elolvassa, erre cselhez folyamodott, lemásolta a nyomtatott szöveget a kezeírásával, átnyujtotta neki, mint kéziratot és ő erre tényleg elolvasta. Hogy ez az élclapi beállítás «jellemző» rá, az tagadhatatlan, de csak annyira, mint amennyire minden jellemzés «jellemző». Valóban az írást tartotta legtöbbre a földön, mint az élet tömény-kivonatát, illat-párlatát. Ebből azonban azt következtetni, hogy valaha hátat fordított egy ragyogó délutánnak holmi kézirat kedvéért, oktondiság. Minden kéziratban az életet kereste."
Kosztolányi Nyugatban megjelent írásának teljes szövege itt olvasható.
Forrás: MTI
