Négy évvel legutóbbi lemezét követően tért vissza a Phoenix, a csapatnak pedig a Bankrupt! album után is lesz mire büszkének lenni.

Ha a modern francia könnyűzenéről van szó, az embernek leginkább a 90-es esztendők végének elektronikus együttesei (Daft Punk, Cassius, Air) ugranak be, amik igaz, hogy a következő évtizedben is bőven kifejtették hatásukat (Justice, Simian Mobile Disco például), ám mai népszerűségüket vagy aktivitásukat tekintve már egy másik honfitársuk –viszonylagos- árnyékában élnek: az alapvetően gitárközpontú, Versailles-i Phoenix ugyanis a kezdeti, bár sikerekben sem szegény napjaihoz képest mostanra egy meglepően felkapott zenekarrá lépett elő, amelynek ugyanúgy a tenyeréből eszik a popvilág számos komoly tekintélyű megmondója, mint az a néhány szervező, aki lekötötte a négyest (a Stone Roses, a Blur és a Red Hot Chili Peppers mellé) a hatalmas Coachella fesztivál headlinerének. Persze azért a világsztár/legenda státusz még továbbra is csak egy homályos délibáb a formáció láthatárán, ám az is kétségtelen, hogy már csak egy igazán nagy dobás lenne szükséges ahhoz, hogy kategóriát léphessen a csapat, a legutóbbi, Wolfgang Amadeus Phoenix címre keresztelt sikerkorong után pedig úgy tűnik, hogy 2013-ban minden esély megvan arra, hogy ez meg is történjen.


Az együttes munkájának nehéz ellenállni: bár ízig-vérig popos, vitamindús és friss muzsikájával a kvartett igazából semmi innovatívot nem talált fel, mégis oly' könnyedén és görcsmentesen szlalomozik végig az életteli, virulens gitárok és a dús elektronikus effektek között. Az új lemez érkezése így két okból is örömmel szolgál: egyrészt azért, mert az imént taglalt hozzáállását sikeresen megtartotta a csapat, másrészt pedig azért, mert talán most még hatásosabbra sikerült a koncentrátum, mint az eddigiekben, a Phoenix ugyanis nem csak korban, de hangzásban is érett formációvá avanzsált. Ennek bizonyítéka az óriási, kitűnő Bankrupt!, amely a korábbiakhoz képest nem csak több teret és tömeget követel magának, de a szintetizátorral is jóval szabadabban bánik - az anyag nem egy dalában (Entertainment, Chloroform, Don't) majdhogynem vadászni kell a gitárok után; sőt, néhány alkalommal még különös, de szimpatikus keleti áthallásokat is érzékelni lehet. A sok billentyű és kalandozás hatására azonban az összkép nem lesz széttartó, a mesterséges adalékok ugyanis sikeresen kerülik ki a tenyérbe mászó trendhajhászást, ráadásul még a sok textúra mögül is átsejlik, hogy bizony a régi zenekart halljuk. Ugyanaz a természetes, élénk és fiatalos légkör kering, mint a korábbiakban, és ugyanolyan intenzitással pörög a slágergépezet, mint mondjuk a Wolfgang idején, így pedig rossz számokat nem is nagyon lehetne kiemelni: a Trying To Be Cool higgadt lélegzése, a Drakkar Noir erős melódiái vagy az Oblique City vidám lüktetése mind-mind elragadó percekkel szolgálnak, és talán csak a illékony címadó darabot lehet nehéz megemészteni a sok magától értetődő popdal között. Ám a lemez korántsem szorul magyarázatra: egy változatossága ellenére is összefüggő, végig nagyon szórakoztató és erős albumról beszélhetünk, amire valószínűleg hónapok, sőt, évek múlva is jó szívvel gondolunk majd vissza, és amely alapján tényleg megérdemelt lenne egy-két szép listás helyezés, néhány igazi stadionkoncert, na meg párszázezer eladott Bankrupt!-példány a négyes számára.