A Kossuth-díjas költő, műfordító, esszéista 1936. május 20-án született Budapesten. A posztmodern magyar irodalom kiemelkedő alakja 11 évvel ezelőtt hunyt el.

Orbán Ottó kisgyermekként veszítette el édesapját a II. világháború legvégén. 1945 után félárvaként a Sztehló Gábor vezette intézetben nevelkedik. 1954-ben tett érettségi vizsgát, majd többszöri próbálkozást követően 1956-ban veték fel az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar–könyvtár szakára. Betegsége miatt csak három szemesztert végzett el, 1958-ban kórházba került, s később már nem folytatta tanulmányait, diplomát nem szerzett. Ettől kezdve szabadfoglalkozású íróként dolgozott.

Már egészen fiatalon, diákkorában kezdett verseket írni, hamarosan „csodagyerekként" tartottk számon. Első kötete huszonnégy éves korában jelent meg. Hatvanas évekbeli verseire az erős, közvetlen érzelmi telítettség jellemző, mely elsősorban a háborús élményekből táplálkozik, poétikailag pedig a metaforahalmozásban, a strukturális metafora alkalmazásában nyilvánul meg.

A hetvenes évek második felétől költészetében egyre nagyobb teret kap a versbeszédben az irónia. Lírája a magyar és a világirodalom legkülönfélébb alkotóinak hatását hasonítja magához, József Attilától Allen Ginsbergig. Verseiben egyaránt megtalálhatók a hagyományos, a modern és a posztmodern beszédmódok szemléleti-poétikai elemei. Műfordítói tevékenysége kivételesen széles körű, fő területei az angol–amerikai és a spanyol nyelvű költészet, de az ókortól a jelenkorig a legváltozatosabb nyelvekből fordított.

1973-ban megjelent Kati Patika című gyermekvers-kötete alapjaiban változtatta meg a magyar gyermekvers műfajt, stílusa pl. Varró Dani verseiben a mai napig érezhető,

Első tanulmányútja Indiába vezette 1968-ban, 1976-ban pedig az International Writing Program (Iowa) keretében az Amerikai Egyesült Államokban élt. 1987-ben a St. Paul-i Hamline Egyetem, valamint a Minnesotai Egyetem (Minneapolis) meghívott tanáraként dolgozott.

1981 és 1991 között a Kortárs irodalmi folyóirat rovatvezetője, 1991-től 1998-ig főmunkatársa. 1998-tól az Élet és Irodalom munkatársa.

Tagja volt a Magyar Írók Szövetségének (1962), a Magyar P. E. N. Clubnak (1964; ugyanitt 1989-től alelnök), a MÚOSZ-nak (1982) és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának (1993).

1973-ban és 1985-ben irodalmi tevékenységét a József Attila-díjjal ismerték el. 1992-ben megkapta a Kossuth-díjat, 1997-ben a Soros Alapítvány Életműdíjával és a Pro Literatura-díjjal tüntették ki.

2002. május 26-án, hatvanhat éves korában hunyt el.
„Szabadság, szerelem"

„Szabadság, szerelem,
e kettő kell nekem" –
ez minden, amit költeni tudok.

Csakhogy költeni én a pincében tanultam,
ahol penészes kabátban, a tüzifa között
vártuk a következő légitámadást.

Versemből tehát kínosan hiányzik
a penészes kabát, a tüzifa, a pince,
holott szabadság, szerelem épp tőlük az, ami.

Eszme és légitámadás – ha néha összejön,
bámulnak a lakók, hogy rá-rágyújtva sétálsz
két ablak közt az üres levegőben.

Töredék az elnémulásról

Hiába, akárhány verssel rakva a padlás,
erőt vesz rajtam a szánalmas hanyatlás –
a költő addig él, ameddig ír!
És ha hónapok óta egy jó sort se bír?
Halott, ha mondom, két lábon járó halott,
holott tegnap még élt, holott
fél éve még...
Vakít a tündöklő közöny, az ég.Forrás: pim.hu