A pokolba vezető út kiadatlan lemezekkel van kikövezve. Hendrixnek sorra jelennek meg posztumusz albumai, olyan felvételek, melyeket korábban nem adtak ki az örökösök.
Ezek a felvételek egy „csak jó" gitárosnál már nem működnének. Szerencsére Hendrix szeretett stúdiózni, így rövid kreatív időszakában is felfoghatatlanul sok dalt rögzített, életműve tehát nem maradt töredék, 27 évet élt, mégis teljes a corpus. Az 1968 és 1970 között készült szerzemények egy ihletett korszakban, alkotói energiája csúcsán lévő művész produkciói, meghökkentő, hogy a hagyaték is első osztályú, a jövőbe mutató blues-rock.
Bootlegekről, innen-onnan a dalok egy része ismerhető volt, de mégis olyan érzésünk van, mintha a gitárfenomén még mindig élne, és valami luxus rehabon jammelgetne, mert ezt írta fel az orvosa.
Nem tudni, mennyit kellett restaurálni a szalagokat, de úgy szól az album, mintha most készült volna, így aztán maga a lemez egy sajátos időgép is. Igazi masszív blues, ami utat talál a hard rockerek felé is, hiszen egy-egy téma és szóló akár afféle kriptometál tételként is értelmezhető.
A felvételeken a Jimi Hendrix Experience zenészei, a Mitch Mitchell dobos és a Billy Cox basszusgitáros számos dalban közreműködnek, maga a People, Hell & Angels tehát nem egy „jammelünk a stúdióban" típusú unaloműző örömzenélés, hanem megkomponált, jól felépített számok gyűjteménye.
Hendrix különös figurája a pop történetének, nem vitték el ufók, nem támadt fel, egyszerűen csak több sorlemezt adott ki halála után, mint életében.
Felgyújtotta a gitárját, ő maga is nagy lángon égett, de gondoskodott arról, hogy folyamatosan meglepetésekkel szolgáljon, és megmutatta, hogy az angyalok nemcsak a kürtökön tudnak játszani, hanem gitárokon is.
