A 2012-es év legjobb magyar gyerekkönyve lett Tasnádi István regénye, mely a Pagony Kiadó gondozásában jelent meg.

Sokan gondolhatták úgy, hogy Tasnádi István egyszer csak berobban az ifjúsági irodalomba is. Valójában minden adott volt ehhez. Bár nem elsősorban prózaíróként tartják számon, egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ez a műnem is jól áll majd neki. A kaland, a cselekményesség ‒ amely kötelező elem e korosztály könyveinél ‒ eleve jellemző rá, ahogy a szellemesség, az ötletesség és a gazdag fantázia is. Ha nem így lenne, nem ültetne le rendszeresen százezres nagyságrendben különböző korú embereket a rádió elé az Időfutárral. (Valljuk be, van azért abban valami különös, hogy napjainkban egy afféle „szájber-Szabó család" vált ki őrületet, toboroz ilyen számban rajongókat; tudhat valamit az a szerző, aki ezt elkövette.) De legalább ilyen fontos az a problémaérzékenység is, amelyről színpadi művek esetében már többször tanúbizonyságot tett a szerző.

A kőmajmok háza az említett írói erények mindegyikének példája. Izgalmas, helyenként krimiszerű feszültséggel, titokzatossággal. Ötletes, ahogy az apa és a fiú története párhuzamosan fut, majd összekapcsolódik, ráadásul a regény így egyszerre lesz nagyon mai, modern, ugyanakkor retró is, hitelesen megidézve a még piros nyakkendős, de már csavarós fagyis, poptarisznyás, „birodalom visszavágos" nyolcvanas évek összehasonlíthatatlan légkörét. Megvan az a fantasztikum és titokzatosság, amelyre manapság különösen nagy igénye van a fiatalabb olvasóknak. Ráadásul a néhol már-már fantasyszerű motívumok jól illeszkednek a 21. századi magyar helyszínbe, a „kőmajmok háza" miliőjébe.

Finom az átmenet a meseszerűből a reálisba, a szerző nem rombolja le a mítoszt, a fikciós világot, inkább csak esélyt ad arra, hogy a két lábbal a földön álló fölnőttek vagy gyerekek is meg-érthessék, élvezhessék a történetet. Ugyanígy ötletesek a nevek, amelyek egyszerre tartozhatnak mindkét világhoz. Dragomán Tivadarról, a mamuszos bácsiról az emberek (az olvasók) többsége alighanem azt hiszi, hogy olyan, mint az efféle házak negyedik emeletének morózus öregurai általában. Mások ‒ a regénybeli Izabellához hasonlóan ‒ persze rögtön meghallják nevében a sárkányt, és azt ugye, a fantáziátlan fölnőttolvasó sem gondolhatja komolyan, hogy a balesetet szenvedett Dragománért csupán véletlenül jött épp a Szent György Alapítvány mentőszolgálata.

A könyv legnagyobb erénye azonban túlmutat az efféle szellemességeken. Évek, lassan már évtizedek óta panaszkodunk, hogy „haldoklik" a magyar kamaszregény. Amíg Anne Fine, Christine Nöstlinger, Lois Lowry vagy épp Janne Teller mert a legérzékenyebb korosztály legkomolyabb gondjairól, kérdéseiről írni, addig nálunk mintha még mindig tabutéma lenne a drog- vagy alkoholfüggőség, az elvált szülők, a börtön utáni újrakezdés vagy épp az internetes hecckampány témája. Tasnádi István könyve e tekintetben is példát mutatott. Hősei igazi mélységeket járnak be, nagyon is reális gondokkal küzdve, hogy aztán fantasztikus élmények után megtisztulva kezdhessék újra ‒ a valódi világban. Ahol a kőmajmoknak nincs varázsereje. A kőmajmok házának annál inkább.

Tasnádi Istvánon kívül díjazták még Kárpáti Tibort, Szabó T. Anna Tatok tatok című könyvének illusztrálásáért. Szabó T. Anna pedig Patrick Ness Szólít a szörny című könyvének (Vivandra) fordításáért kapott díjat. Kányádi Sándor és Nógrádi Gábor életműve, munkássága elismeréséül vehette át az IBBY-díjat a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Nézze meg, mit mondott Tasnádi István az Időfutár című rádiójátékáról, illetve A harmadik hullám című előadásáról: