Az angol esőt most Gabrielle Aplin nevű húsz esztendős leányzó énekli meg. A borítóból kiderül, hogy van esernyője, vannak dalai, és még fátyolos hanggal is rendelkezik.
A Parlophone Records gondozásában megjelent English Rain 6 hónap alatt készült el, ami elég nagy idő ahhoz képest, hogy nem viszik túlzásba a zongorára és akusztikus gitárra álmodott hangszerelést. Pedig ezek a puritán, közvetlen dalok csak akkor működnek, ha megnyerő felépítésűek, fülbemászóak, ha van bennük valami ellenállhatatlan. Ha én lennék az ifjú művésznő apukája, nagyon tetszene, de még csak nem is ismertjük egymást, így aztán semmi nem zavarja meg az embert a véleményalkotásban. Az 1992-ben született Gabrielle Aplin albumára leginkább a korrekt jelző illik, debütáló albumnak nem rossz, de sajnos nincs rajta olyan motívum, amely eltérne a műfaji sztenderdektől, arról nem beszélve, hogy London Rain címmel a hasonló tartományokban mozgó Heather Nova már készített lemezt.
A lemezben az a legjobb, hogy szinte minden dalt az ifjú művésznő írt, és ő is játszotta fel a zongora - és a gitárszólamokat. Ez mindenképpen figyelemre méltó egy húsz esztendős leányzótól.
Arról nem beszélve, hogy első kislemeze, a Frankie Goes To Hollywood évődő meleg himnusza, a The Power Of Love feldolgozása decemberében a kislemezlista élén landolt. A művésznő, ahogy kell tudatosan építi karrierjét, már 17 évesen kiadót alapított, ami azért testvérek között is szokatlanul ambiciózus gesztus. Sőt, már saját művésze is van, akit hamarosan kiad. Másoknak ilyenkor még haza kell telefonálni, hogy nem otthon alszanak, ehhez képest Gabrielle Aplin nemcsak az akkordokat ismeri, hanem a cégek alapító okiratok szövegezéseit is.
