Ha eddig nem csalódtunk a Deerhunter csapatában, akkor vajon  most mi okunk lenne ezt tenni? A banda ötödik lemeze alapján egyértelmű, hogy az égvilágon semmi.

Ha a nemzetközi mezőnyből ki kellene emelni napjaink talán legjobb és legtöbbre tartott indie-rock zenekarát, akkor nagy valószínűséggel a Deerhunterre esne a választás: eddig kiadott négy lemezén ugyanis a zajt, mocskot, dream popot, shoegaze-t és finom elektronikát is szívesen elegyítő amerikai csapat maradéktalanul bebizonyította, hogy nem csak koruk egyik legtermékenyebb, de színvonal tekintetében az egyik legmegbízhatóbb független produkciója is egyben, amelyben szabályos kreatív túltengés figyelhető meg. Nem elég ugyanis, hogy a vállalkozást eleve több fogaskerék működteti (az énekes-vezető Bradford Cox és a picit hátrébb szorult énekes-gitáros Lockett Pundt), de mindkét dalszerzői motor (Atlas Sound, illetve Lotus Plaza néven) saját szólóprojekteket is futtat a DH eleve rendre kiemelkedő színvonalú anyagai mellett. Ekkora energiák esetében nem lenne meglepő, ha az egók szétfeszítenék a kompániát, ám a tehetségek pont, hogy természetes együttműködésben hajtották előre a ma már ötfős legénységet jobbnál jobb kiadványain keresztül, melyek közül a fáma szerint a 2010-es Halcyon Digest volt az eddigi legmeggyőzőbb. Az utána eltelt időben azonban leginkább csak a két agy magánkiadványain volt a hangsúly (Pundt tavalyi próbálkozásáról itt írtunk), amiken kissé el is csúsztak az anyazenekar következő albumának munkálatai, azonban teljesen világos, hogy az együttes kicsit sem sínylette meg az elmúlt három esztendőt.


A Monomania ugyanis könnyűszerrel halad tovább az elődei által kikövezett útvonalon úgy, hogy talán a csapat eddigi legegyenletesebb műve lett: a korábban itt-ott azért fel-felbukkanó üresjáratokkal szemben a lemez majdhogynem végig rendkívül magas fokozaton teljesít, és istenigazából csak a játékidő legvégén fogy el belőle kicsit a lendület, amiért, igaz, az anyag többi része bőven kárpótol. A kiegyensúlyozott miliő mellé ugyanis a formációnak egy másik üdvözölhető újítást is sikerült bevonnia a képbe, hiszen az ötödik lett a Deerhunter egyik legzajosabb és legszétroncsoltabb munkája, aminek erényein azonban még az sem tudott tompítani, hogy az együttes az esetek kilencven százalékában valóban úgy szól, mint egy épp ripityárahulló, ósdi fűnyíró - a nyitó Neon Junkyard elég kapatosan, szétesően képes csak battyogni; a slágeres Dream Captain ránk förmedve okádja magából a recsegést; a Leather Jacket II pedig villával széttrancsírozott kakofóniával próbálja kipucolni a rajongók hallójáratait. A meglehetősen szertelen hozzáállás ellenére az egyértelműen popos struktúrák azonban megmaradtak, sőt, a DH csak még szorosabbra húzta a lekerekített, könnyen fogyasztható dalokhoz fűződő viszonyát, így egy-két perces absztrakt szösszenetek és bizarr, experimentális kilengések nincsenek; közérthető slágerek és egy jó nagy adag ipari törmelék viszont már igen; ráadásul furcsamód néhány olyan szerzemény is helyet kapott az albumon, amiket érezhetően simábbra csiszoltak (The Missing, T.H.M.) a többihez képest. Azonban akár a bőrhorzsoló, szélsőséges magatartású darabokról, akár tisztára érlelt lo-fi nótákról van szó, egy dolog mindvégig azonos maradt: a Deerhunter zsenialitása. Az első tíz szám ugyanis gyakorlatilag egy olyan, fölösleges pillanatoktól mentes korong képét mutatja, amely elegendő pozitívummal szolgál egyrészt arra, hogy még a felejthető záró etap se szúrjon szemet nekünk; másrészt pedig arra, hogy ismét kijelenthessük, kevés becsülendőbb és tartósabb gitárzenekar létezik az amerikai ötösnél manapság.