1883. július 3-án született Franz Kafka zsidó származású német író, a 20. századi széppróza meghatározó alakja, az abszurditás és realitás kettős ábrázolásának egyik legnagyobb mestere.
Kafka középosztálybeli német zsidó családban született Csehországban, ami akkor az Osztrák–Magyar Monarchia része volt. Bár anyanyelve német volt, gyermekkorában megtanult csehül és egész életében folyékonyan beszélte. Valamennyire értett franciául is, kedvenc szerzője Flaubert volt. Nagy tisztelője volt Napóleonnak.
1889 és 1893 között Kafka a prágai Deutsche Knabenschuléba járt (német fiúiskola). 1901-ben érettségizett, 1906-ra pedig elvégezte a jogi egyetemet, és egy biztosítótársaságnál kezdett dolgozni. Ebben az időben kezdett írni. 1917-től tuberkulózisban szenvedett, családja ápolta, főként Ottla nevű testvére, akivel sok közös vonása volt.
Az író életét végigkísérték a különféle betegségek, melyek jelentős része mentális eredetű volt: Kafka krónikus depresszióban szenvedett, miközben migrénes rohamok, álmatlanság és állandó gyomorbántalmak kínozták őt. Lelki bajai genetikus eredetűek is lehettek, de minden bizonnyal súlyosbította azokat a szülői elvárások és személyes vágyainak ellentéte is. Ez nagy mértékben fokozta önkritikára való hajlamát.
Maurice Blanchot Az irodalmi tér című művében így ír a fiatal Kafkáról: „Kafka nem maradt mindvégig ugyanaz az ember. 1912-ig az írás iránti vágya nagyon nagy, de olyan művekben jelentkezik, melyek nem győzik meg saját tehetségéről... Bizonyos fokig olyan fiatal író, mint akárki más." A sikert, a bizonyítékot Blanchot szerint 1912. szeptember 22. éjszakája hozza meg számára, amikor egy lélegzertre megírja Az ítéletet, ami végérvényesen eljuttatja ahhoz a ponthoz, ahol úgy látszik, „minden kimondható, [...] mindent, még a legidegenebb ötleteket is nagy tűz várja, amelyben elenyésznek és feltámadnak."
„Kafka ezután tudja, hogy tud írni" - állítja Blanchot. Emellett azonban állandó kritikával fordul saját műveihez. Amikor megírja az utókor által egyik leginkább megbecsült művét, Az átváltozást, naplójában több helyen is negatívan nyilatkozik róla: „rossznak tartom. Talán csakugyan el vagyok veszve...", később pedig a következő vallomásokat olvashatjuk: „Nagy ellenszenv Az átváltozással szemben. Olvashatatlan befejezés. Tökéletlen csaknem az alapjaiig."
Kafka kapcsolata zsarnokoskodásra hajlamos apjával írásainak egyik fontos elemét szolgáltatta. Az 1920-as évek elején viszonya volt Milena Jesenská cseh újságírónővel, írónővel. 1923-ban rövid időre Berlinbe költözött, hogy kiszakítsa magát családja befolyása alól és az írásra koncentrálhasson. Mikor betegsége rosszabbodott, visszatért Prágába, majd egy Bécs melletti szanatóriumba ment, ahol 1924-ben, 39 éves korában elhunyt.
Halálát feltehetőleg éhezés okozta, mert állapota miatt az evés rendkívüli fájdalommal járt, és az intravénás táplálást akkor még nem fejlesztették ki. Testét visszavitték Prágába, és a prága-¾i¾kovi zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra 1924. június 11-én.
Életében csak néhány novellája jelent meg, és csak kevés figyelem irányult rá. Halála előtt utasította barátját és irodalmi ügynökét, Max Brodot, hogy írásait semmisítse meg. Szerelme, Dora Dymant eleget tett kérésének, és a nála lévő műveket megsemmisítette, Brod azonban nem engedelmeskedett, és gondoskodott róla, hogy kiadják a műveket, melyek hamarosan magukra vonták az irodalomkedvelők és a kritikusok figyelmét.
Műveit német nyelven írta. Kafka írásai híresek a pszichológiai és fizikai részletességről, a paradoxonok és abszurditások előfordulásáról, és a rémálmokba illően kínos helyzetek leírásairól. Leghíresebb novellái közé tartoznak Az átváltozás, Az éhezőművész, A fegyencgyarmaton, híres regényei pedig A per, Amerika (az eredetihez közelebb álló új fordítás címe Az elkallódott fiú) és A kastély.
Franz Kafka: Álom
Josef K. a következőket álmodta:
Szép idő volt, és K. Sétálni akart egyet. Alig tett azonban két lépést, már a temetőbe ért. Voltak ott mesterkélt, girbegurbán kanyargó utak, de ő sebes sodrású vízhez hasonló utcán siklott, egyensúlyát megőrző, lebegő testtartásban. Már távolról szemébe tűnt egy frissen hantolt sír; meg akart állni előtte. Ez a sírdomb szinte csábította; úgy érezte, bármennyire siet is, nem érhet oda elég hamar. Néha azonban alig látta a sírdombot, zászlók takarták el szeme elől, lobogó vásznuk erősen csapkodott; a zászlóvivők nem voltak láthatóak, olyan volt, mintha hatalmas örömrivalgás tombolna ott.
Miközben tekintetét a távolba szegezte, hirtelen meglátta közvetlenül az út mellett, szinte már maga mögött ugyanazt a sírdombot. Gyorsan a fűbe ugrott. Mivel elrugaszkodó lába alatt tovább száguldott az út, megingott, és pontosan a sírdomb előtt esett térdre. A sír mögött két ember állt, és egy sírkövet tartottak a levegőben. Alighogy K. Megjelent, a követ a földbe nyomták, és az úgy állt ott, mintha szilárdan odafalazták volna. Az egyik bokorból nyomban előlépett egy harmadik ember, akin K. Tüstént észrevette, hogy művész. Nadrág volt csak rajta, meg hanyagul begombolt ing, fején bársonysapka; kezében közönséges ceruzát tartott, amivel már közeledtében figurákat rajzolt a levegőbe.
Ezzel a ceruzával rajzolni kezdett a sírkőre; a kő nagyon magas volt, meggörnyednie egyáltalán nem kellett, csak előredőlnie, ha nem akart rálépni a sír gyepére, amely elválasztotta a kőtől. Lábujjhegyre állt tehát, és bal kezével a kő lapjához támaszkodott. Különlegesen ügyes mesterkedéssel sikerült a közönséges ceruzával aranybetűket létrehoznia; ezt írta:itt nyugszik... Minden egyes betű világosan és szépen, mélyen a kőbe vésve rajzolódott ki, és valamennyi tiszta aranyból volt. Amint a két szót leírta, hátranézett K.-ra; K. Felajzottan várta a felirat folytatását, nem törődött a férfival, csak a követ bámulta. Az ember valóban nekifogott az írás folytatásának, de nem ment neki, gátolta benne valami, leengedte a ceruzát, és ismét hátranézett K.-ra. Ekkor K. is ránézett a művészre, és észrevette, hogy az nagy zavarban van, melynek okát azonban nem értette. A művész iménti élénksége eltűnt. Ettől K. is zavarba jött; tanácstalanul néztek egymásra; valami rút félreértés történt, amit egyikük sem tudott eloszlatni. Éppen a legrosszabbkor a temető kápolnájában még egy kis harang is megszólalt, de a művész hevesen hadonászni kezdett, mire elhallgatott. Kis idő múlva újra rákezdte, ezúttal azonban nagyon halkan, és felszólítás nélkül mindjárt abba is hagyta; mintha csak a csengését próbálgatta volna. K. vigasztalan volt a művész állapota miatt, arcát kezébe temetve sírni kezdett, és sokáig zokogott. A művész várt, amíg K. megnyugszik, aztán, mivel más megoldást nem talált, úgy döntött, hogy mégis folytatja az írást. Az első kis vonás megváltást jelentett K.-nak, de ezt a művész szemmel láthatóan csak nagyon kelletlenül vetette oda; az írás sem volt már olyan szép, mindenekelőtt az aranyozás hiányzott róla; halványan és bizonytalanul húzódott a vonás, csak a betű sikerült nagyon nagyra. J betű volt, már csaknem befejezte, amikor dühödten a sírhalomba rúgott, olyan erővel, hogy a göröngyök szerteszét repültek. K. most végre megértette; nem volt már ideje rá, hogy kérlelje; mind a tíz ujjával ásta a földet, mely jóformán alig állt ellen; látszott, mindent előre elkészítettek; csak színleg raktak oda egy vékony földréteget; alatta azonnal feltárult egy meredek falú, nagy lyuk, amelyben K., akit hátulról egy szelíd áramlat magával sodort, elsüllyedt. Miközben odalenn az áthatolhatatlan mélység már befogadta, és fejét még hátraszegve felemelte, neve hatalmas cirádákban száguldott odafenn a sírkövön.
Elbűvölten ettől a látványtól, felébredt.
(Gáli József fordítása)
Forrás: Wikipedia
