Mikal Cronin élete eddig javarészt ismeretlenségben telt, MCII című második albuma azonban mindent megtesz, hogy változtasson ezen.

Nem kell elkeserednünk, ha tanácstalanul állunk Mikal Cronin neve hallatán, az 1985-ös születésű fiatalember ugyanis eddig inkább afféle másodhegedűsként/háttéremberként tevékenykedett régi cimborája és egyben a pofonegyszerű garázszene hiperproduktív fenegyereke, Ty Segall mellett. A páros története majd egy évtizedre nyúlik vissza, amely során számos közös kiadvány volt a számlájukra írható (például a tavalyi Slaughterhouse is), ezekből azonban valahogy mindig Segall jött ki jobban, amiben feltehetőleg fontos szerepe volt annak, hogy míg ő az esztendők alatt minimum öt nagylemezt termelt ki a saját neve alatt, addig haverja mindössze egyet. Persze Cronin sem volt tétlen, jó pár kisebb-nagyobb megjelenés is köthető a nevéhez, amikkel sikerült valamicske érdeklődést felkeltenie, a 2011-ben megjelent öncímű debütalbuma után pedig már érdemes volt figyelni, mi lesz a fiatalember következő lépése. Akik pedig résen voltak, már régóta sejthették, hogy az MCII lehet az idei év egyik legüdvözlendőbb kategóriaugrása.



Az ifjú dalszerző második korongjával ügyesen lépett ki barátja árnyékából és követelte zajos pop tortájának ráeső részét, amihez, igaz, némi változásra is szüksége volt. Egyrészt ugyanis sikerült megszereznie zenei alapszakos diplomáját, másrészt pedig leszerződött a nagy múltú Merge kiadóhoz, így a körülmények épp megfelelőek voltak ahhoz, hogy szintet léphessen - ami az anyag alapján meg is történt. Persze a 2013-as mű nem hoz gyökeres stílusváltást elődjéhez képest, hanem csupán finomítja és áramvonalasítja már eleve beolajozott formulát, így az eredmény, bár kissé simább és összeszedettebb lett, ugyanannyira könnyen oldódik, mint a bemutatkozó lemez szerzeményei. Cronin ugyanis változatlanul a lehető legpozitívabb és legslágeresebb power popban utazik, amelyben (a hibátlan dallamvezetés mellett, persze) az adja a legtöbb pluszpontot, hogy a szokásos gitárfűrészelésben egy rendes adag akusztikus pengetés is helyet kapott, a fuzzy és a jangly világok szokatlan keresztezése pedig egy olyan egyedi mellékízzel ruházza fel a produkciót, amivel máshol nemigen találkozhatunk. Bár van egy tippünk, hogy az illető világa akkor is legalább ennyire élvezhető lenne, ha mondjuk egy szál tangóharmonikával állna elénk. Az MCII dalai ugyanis gyakorlatilag elronthatatlan szerzemények, amelyeket még a zenei analfabéták kezében is megaslágerekké válnának, de ez persze nem jelenti azt, hogy a főkolompos  nem adna bele mindent tőle telhetőt. Lelkes, erőteljes előadásmódja ugyanis eleve feldobja a kiadvány hangulatát, amit csak tovább erősítenek a könnyed zongora és xilofonfutamok, illetve a nagyra törő fúvósbetétek, melyeknek köszönhetően az anyag egy telt, zömök, egyenlő arányban kaparós és szelíd, a saját keretein belül gazdag és összességében kifogástalan gitárpop album lett, ami a végére egészen a felhők fölé emelkedik: a Piano Mantra lassú gyűrűzése, majd elsöprő hangorkánja ugyanis egy olyan nagyszerű felütéssel zárja a korongot, ami bárkit végképp meggyőzheti afelől, hogy ez a Mikal Cronin gyerek azért csak tudhat valamit.