Ezek a versek és ez a könyv – Weöres prózai munkái mellett – az egyik legfontosabb kötet, ami az utóbbi években, vagy akár a centenáriumra megjelenhetett.

Miközben Weöres Sándor századik születésnapját ünnepli hazánk irodalomértő és -szerető közönsége – meglepő egyébként, hogy mennyire „közügy" egy-egy költőnk évfordulója, miközben verseket állítólag alig olvasnak a mindennapokban –, addig a lehető legnagyobb csendben, szinte észrevétlenül a Weöres Sándor hagyatékból és innen-onnan előkerült, de kötetbe soha meg nem jelent verseket összeszedték „folyóiratokból, cetlikről, levelekből", és kiadták a Helikon kiadó tiszteletre méltó sorozatában, melynek célja Weöres Sándor egybegyűjtött írásait a teljesség igényével megjelentetni. Ez az elveszett, elfelejtett versek tekintélyes, közel hétszáz oldalas gyűjteménye találóan és szépen az Elhagyott versek címet kapta.

A kötet megérdemli a dicséretet, mert mind a szerkesztő, mind a kiadó valóságos hőstettet hajtott végre azzal, hogy összekaparták és kiadták ezeket a költeményeket. Egyrészt persze, nem véletlen, hogy épp ezeket hagyta ki a költő az életében megjelent köteteiből, másrészt, nemcsak a „költői szándék" és koncepció miatt maradtak ki az Elhagyott versek, hanem valószínűleg ezer más ok miatt is. Volt, amelyik túl politikus volt, az apolitikus Weöres-kép fenntartásához, volt, amelyik talán személyeskedésektől sem volt mentes, vagy éppen túlságosan szókimondó lehetett. Nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy ezek a versek nem csak azért lettek „elhagyottak", mert Weöres Sándor arra ítélte őket. Ezek a versek és ez a könyv – Weöres prózai munkái mellett – az egyik legfontosabb kötet, ami az utóbbi években, vagy akár a centenáriumra megjelenhetett. Nemcsak egyszerűen azért, mert teljesebb lesz olvasásuk során a Weöres-kép, hanem azért, mert olyan versek is vannak a kötetben, amelyek a magyar közönség számára történelmi fontossággal bírnak. Tudom, hogy ezt sokan egy legyintéssel elintézik majd, de ne felejtsük, hogy ezeket a verseket Weöres Sándor írta, s még ha ily nagy késéssel is érnek olvasóikhoz, azt inkább betudhatjuk a kornak, amiben ő élt, s a körülményeknek, s a tanulságot mindenkinek magának kell levonnia. Akkor is például, amikor az IMA című versét olvassuk: „Úristen oltalmazd népünket attól, / hogy gyötörjék, / De még inkább oltalmazd attól, / hogy ő gyötörjön másokat / vagy övéit és önmagát." (14. o.) Különös ízt ad ennek az imának, és egyáltalán az egész elhagyott verseknek, hogy néhány oldallal később ezt olvashatjuk: „Egész életemben arra kényszerítenek, / hogy tudatlanságomat kifecsegjem és tudásomat elhallgassam." (23. o.) Mennyire megfontolandó az is, amikor az egyik töredékben azt írja: „A népért uralkodni: / kincs. / A népen uralkodni: / bilincs" – ezt a versikét különösen ajánlom mantrázásra.

Ahogy igen erős része a kötetnek, szinte borzongató és velőtrázó, amikor azokat a verseket olvassuk, melyeket Weöres Sándor 1956-ban írt. Ezek szintén felejtésre voltak ítélve, írd és mondd 2013-ig, amikor is szépen és csöndben megtalálhatók lettek ebben a kötetben. A RAPSZÓDIA A KIVÍVOTT SZABADSÁGRÓL (412. o.) két variációban is fennmaradt, igazi rekviem 1956 jelentőségéről. Weöres vajon miért ítélte felejtésre ezeket a verseit? Vajon élhetett-e volna hazánkban, ha tudnak róluk? És vajon értjük-e, érezzük-e súlyát ennek a két strófának: „Fúró szavak, vagy mik vezettek, / hogy bimbóban ölték a jót / s díjazták a puha gerincet, / az apja ellen besúgót? // Itt lakájokat tenyésztettek / özönével tíz év alatt, / érdem volt a jellemtelenség: / hogy győzzük most a jó utat?" (414. o.)

De a kötet nagyon-nagy erőssége, hogy a nagy, mítoszteremtő és éteri, vagy a gyerekversíró és játékos Weöres legemberibb arcát is felvillantja, éppen azáltal, ami segített neki az előbb csak érintett történelmi keserűségeket túlélni, vagyis a humor, az irónia s az önirónia. Ez a Weöres le meri írni, hogy „Az igazság / arról a micsodáról / hogy izé." (27. o.) És ki cáfolhatná? Ahogy az is igaz, hogy „Hiába minden, az ember önmagában bukik el." (43. o.) És ha már elbukik, szavalhatja: „Életemben zabáltam, / művemben kiokádtam, / holtomban nyugszom békén, / Csöngén, a falu végén." (386. o.). S ha valaki megvádolna, hogy következetlenül idézgetek a kötetből, úgy Weöres KÖLTŐ, LÉGY FÜGGETLEN verséből olvasnám rá az utolsó két sort: „Költő, nem vagy se bölcs, se filozófus, / tehát legyél következetlen." (435. o.) De a legeslegjobb versek mégis a kötet végén vannak, mint a FELESÉGEM, a FÁRADT GÖRCSÖS, VÉN VAGYOK vagy a SZOMORÚ ÉLNI, ezek az öreg férj panaszainak gyönyörű és humoros dokumentumai.

Végére hagytam a kötet két – számomra – nagyon fontos és kiemelkedő versét. Az egyik a VÁRKONYI NÁNDOR HALÁLÁRA, amelynek vége éppen Weöres Sándorra is most mondható: „és aki átlépett a halálon: / íme halhatatlan." (463. o.) A másik pedig az IN MEMORIAM JANII PANNONII, mely azt az örök igazságot hordozza, hogy „(...) lényegesen sose másul az élet, / míg talp lesz, sár is; míg fej akad, butaság / tölti be márványfellegesen: mert szent az egyensúly. / Mindenen enyv ragad és megtapad áldozatunk." (652. o.)

Weöres Sándor százéves lenne. És most jelentek csak meg azok a versei, melyek teljessé teszik életművét és a kialakult képet róla. Egyrészt, érdemes eltűnődni egy percre a sorsunkon és történelmünkön, másrészt, örülni és ünnepelni kell, hogy legalább a mi életünkben kiadásra kerültek ezek a fontos dokumentumok. És tessék, cáfoljuk meg a statisztikát, lehet verseket olvasni. Kezdjük például ezzel a kötettel!

Weöres Sándor: Elhagyott versek. Helikon. 2013. Szerkesztette: Steinert Ágota.