Csípős nyelvű slammerek a kis magyar valóságról, Rájátszás zenével és irodalommal, Quimby Csodaországon innen és túl, a Sziget Fesztiválköztársaság nulladik napján.
A nulladik nap pedig többet is ígért, mint egy szimpla köztársaságot: "egyszeri és megismételhetetlen világot", "quimbys kulturális élményparkot", "összművészeti hepajt" - egy szóval Csodaországot. Lássuk, mi lett a varázslatos és elbűvölő ígéretözönből!
Köztársaság és csoda ide vagy oda, az álszentséget hosszabb-rövidebb időre félredobva nem tagadhatjuk, hogy elsőre hajlamosak vagyunk a külső alapján ítélni. Legyen szó emberről, országról vagy fesztiválról. Az ígért karneváli hangulatból nem sokat érzékeltünk a felszínen. Persze, volt annyi csodás elem, mint egy tisztességes magyar népmesében: utcaszínházas produkciók, vetítések, a Hello Wood pedig ismét lenyűgöző alkotásokkal készült (a partihellyé változó, fából készült Colosseum idén központi helyet kapott, de vannak tojások, iWood zenemegosztó, a Mordor Malma szélerőmű - minden, amit az idei táborban készítettek az építészek). De varázslatból nem volt több, mint egy átlagos Sziget nulladik napon. Amihez hozzátartozik az is, hogy a hőség elől menekülve hamar a Fidelio KultúrZóna árnyékos sátra felé vettük az irányt. És ezzel a felszínről pár lépés után a mélybe csöppentünk.
Az összművészeti színpadon a Quimby meghívásából elsőként az utóbbi években a romkocsmákban és a közéletben egyre nagyobb teret kapó slam poetry hazai nagyágyúi adtak elő. A Sziget Slam verseny a nulladik nap apropóján a Micsodaország! Csodaország téma körül forgott. A rímek repkedtek, a hazánknak adott fricskák néha szúrtak, máskor nevettettek vagy elkeserítettek, de volt akit meg is hatottak. A fellépők felolvasását/rappelését/szövegelését az Amoeba zenekar és a saját estéjén vendég Varga Livius kísérte - és ezzel már a délutáni slam poetry-n elindították a nulladik nap zene felé tartó menetelését.
A sátorban (a Sziget utóbbi éveinek tendenciáitól szokatlan módon) erős magyar többség uralkodott, akik az előadók elejtett félszavaira is reagáltak - tapssal, mosollyal vagy helyeslő összekacsintással. A magyarok hírhedten hiányzó toleranciája és nyelvtudása alapján szokatlan(ul pozitív) fejlemény, hogy a "félig magyar-half American"-ként ismert Daniel Brownwoodot is tovább engedték a döntőbe. A srác (egy könyvből felolvasva az élhető könyvről szóló szövegét) nemcsak azt mutatta meg, milyen a más nyelven slammelés, hanem azt is, hogy a slam poetry fontos eleme a szöveg mellett a ritmus is: ő mozdult leginkább a zene és rap felé a felolvasás irányából, és ez még akkor is élvezhetővé tette az előadását, ha egy-egy angol szót nem sikerült elcsípni. A közönségből összeálló zsűri hat versenyzőt juttatott a fináléba, ahol már szabad témában slammelhettek a fiatalok. Végül Basch Péter került ki győztesként, akit Süveg Márk (Saiid) és Gábor Tamás (Indiana) követett.
A nulladik napra jellemző szöveg irányából a zene felé tartó ívet a Rájátszás előadása folytatta. Az idén gyorsmenetre kapcsolt zenés-verses, költős-zenészes koncert több kisebb nyári fesztivált is végigjárt, míg végül a Szigeten kötött ki. A megzenésített szövegek és átírt magyar dalok a költők és zenészek előadásában nem vesztették el újszerűségüket. Újabb és újabb szerzemények születnek az együttműködésekből, miközben a sokadik koncert után a népszerű számok (Van egy ország, Szív, ha üt, Bűzfelhő) lassan Rájátszás-slágerekké válnak. Most Grecsó Krisztián és Erdős Virág egy-egy verset fel is olvasott, amelyek nem kaptak zenei körítést, de ezt szerencsére senki nem hiányként élte meg - így jobban figyelhettünk a szövegre.
A Rájátszás frissessége emellett a cserélődő fellépőknek is köszönhető. Karafiáth Orsolya, Szálinger Balázs, Másik János és Szűcs Krisztián a Szigetre nem jöttek el, de itt volt helyettük például Egyedi Péter az Óriásból, aki jó hangulatot és mosolyt csalt a színpadra. Most férfi többség dominált, az egyetlen nő Erdős Virág volt, akit a díszvendégként fellépő Livius nemes egyszerűséggel "Magyarország legérzékenyebb membránjaként" konferált fel. A színpadon még mindig zavarban levő költőnő (rövid keresgélés után) megtalálta a hangját: több dalban is énekelt, és bebizonyította, hogy nem csak a verselésben van otthon. A továbbra is magyar törzsközönség a sátorban ritka egyetértésben rázta a fejét ritmusra a padokon "a szív ha üt, magyar" sorokra, amiket a Kollár-Klemenc László-Grecsó Krisztián duó adott elő. Meglepetés produkcióként Livius a dobok mellől a mikrofonállvány mellé ugrott, és egy Quimby-dalt adott elő új köntösben: Erdős Virág költött az Egónia szám dallamára Még egy mondat címmel dalszöveget.
A finálé a megszokott Ezt is elviszem magammal összénekléssel zárult, és Liviust a nagyszínpad felé, minket pedig egy szinttel lejjebb, a porfelhőben úszó, de végre árnyékba burkolózó nézőtérre terelt.
És vártuk a csodát. Jött is valami pislákoló reménysugár: a fúvósok rázendítettek a Most múlik pontosan-ra, miközben két emeletes torta formájú táncos lány billegett a színpadra méretes holdjáró cipőben. A lassú, de látványos kezdés után megjelent a színpadon Kiss Tibi, és a felelősséget már az elején a közönségre hárította: a számokat a közönség kérései alapján állították össze, de persze, ahogy mondta, nem érte őket túlzott meglepetés. Ennél nagyobb baj, hogy sajnos minket sem. Volt egy-két villanásnyi felrázás, ami a Quimby szokásos (és egyben kevéssé kritizálható, sokkal inkább élvezhető) zenei felhozatalát megbontotta. A koncert közepén óriási színes strandlabdákat szórtak a közönség közé, ami csempészett egy kis varázslatot a nézőtérre - még akkor is, ha néha a labdák tömege eltakarta előlünk a színpadot.
Ilyen különlegesség volt még a Most múlik pontosan, amit a zenekar már a híresztelések szerint egyre kevésbé szeret játszani - ezért rá is bízták az idén internetes hírességé váló indonéz lányra, akinek Kiss Tibi felkonfja szerint egy "magyar srác rabolta el a szívét", ezért úgy döntött, megtanulja gitározni és elénekelni a XXI. század talán legismertebb magyar szerelmes számát. A mosolygós lány a párválasztásnál valószínűleg még nem sejtette, milyen élményben lesz része, mikor ezreknek énekli tört magyarsággal a dalt.
Ezután a ráadásban kitett magáért az együttes is, és az ismertebb számokkal (Sehol se talállak, Unom) újra sikerült felrázniuk a közönséget. A fináléban jöttek a beígért csodás elemek is, alig tudtuk kapkodni a fejünket: ránk szakadt az ég - csillag alakú konfetti borította el a nézőteret, tűzokádó sárkányok jelentek meg tűzzsonglőrök képében, a két tortaalakú Alice Csodaországban-szereplő újra felbukkant a színpadon. Az utolsó szám varázslatos szereplőit talán jobb lett volna szép lassan csepegtetni a koncert közben, mert így a megvonás után túladagolást kaptunk belőlük a végére. Quimby-ék Csodaországa nem pont azt adta, amit vártunk - helyette viszont felejthetetlen nagyszínpados koncertélményt kaptunk tőlük. Részemről megelégszem ezzel a cserével.
A varázslatos mesebeli hangulat a nulladik napon összességében elmaradt, de ettől még panaszra semmi ok: a három felvonásos magyar slam, irodalmi és zenei kultúraadagot bőségesen megkaptuk. Bár a katarzis hiányozott, nem kell minden történetben más dimenzióba jutnunk ahhoz, hogy élvezhessük a részleteket. Az idei Quimby-nap bizonyította, hogy a bőséges tartalom, a feltörő emlékek és a zenei minőség is jó kombináció lehet egy sikertörténethez. És persze minden jó, ha a vége jó. Ennél pedig még jobb, hogy a Sziget még csak most kezdődött.
