Rácz Géza Élettengelye nagy kérdésekkel foglalkozik, ha sikerül átrágni magunkat a tömény szövegen, találhatunk benne nekünk szóló passzust.

Ha talán nem is könyvtárnyi köteteket, de legtöbbünk jó pár könyvet elolvas élete során. Ezek egy része próza: regény, novella, szakirodalom, ne adj'isten líra vagy dráma. Akad azonban olyan eset is – és ez a mai világban egyre jobban divatba jön – hogy magára az életre rákérdező könyvet veszünk kézbe, mert a válaszokat valahogy nem találjuk meg a klasszikusokban, a világirodalom vagy a könnyedebb ponyvák történeteiben és finoman indirekt szövegeiben. Ezek az újfajta igényre választ kereső könyvek lehetnek ezoterikusak, ókori vagy távolkeleti filozófiákkal foglalkozóak, teológiai témájúak, de minden esetben: „az élet, a világmindenség, meg minden" kérdését firtató, arra reflektáló, esetleg válaszokat kínáló könyv.

Rácz Géza Élettengelye is e nagy kérdésekkel foglalkozik, több-kevesebb sikerrel. Több, mert ugyancsak lényeglátó, és ha sikerül átrágni magunkat a tömény szövegen, találhatunk benne nekünk szóló passzust. A keleti gondolkodás mester-tanítvány keretébe ágyazott könyv ki-kiragadott mondatai bármely útkeresőt szíven üthetnek, vagy bármely regény központi magja lehetnének. S egy kicsit kevesebb sikerrel is, mert mindaz, amit el akar mondani, helyénvaló és világos, konkrét történet híján azonban összefolynak a nagy szavak, kissé szárazzá és didaktikussá válnak, és rendkívül erős tudásszomjat s kitartást igényelnek az olvasótól.

Vid mestert három, különböző egyéniségű tanítvány követi, ki-ki mást keres, de mind Videt tekinti az abszolút mesternek. Pálaka, Tomár és Jászó, a három tanítvány más-más szempontból és módszerrel közelíti meg a létet, és kérdéseik, viselkedésük, reakcióik emberi módon a mestert is sokszor elgondolkodtatják, formálják. Az olvasó – kivételezett helyzetében – sokszor Vid gondolataiba is bepillantást nyer, és (megnyugodva, megriadva, vagy közömbösen) veheti tudomásul, hogy megesik, hogy maga a mester is bizonytalan néha. A történet csupán ennyi: zarándokolnak, beszélgetnek, és eljutnak valahonnan valahová.

Nem fukarkodik a szavakkal Rácz Géza, sőt, néha kétségkívül bőbeszédűvé válik, de a négy főszereplőre fókuszáló szöveg a lényeges kérdésekre mutat rá, melyeket minden ember feltesz magának az élete valamely pontján. Szóba kerül szinte minden, amin filozófus vagy költő valaha gondolkodott: maga a lét, a jó és rossz kettőssége, a szabadság, a szentség, a sors, halál és újjászületés, s persze: a szeretet. A dialógusokban mester és tanítvány más-más szinten, de együtt haladnak fizikailag és a belső útjukon, s jutnak előrevivő felismerésekre a témáknak szavakba, gondolatokba vagy tapasztalatokba foglalt elemzéseiben.

Tulajdonképpen bármely vallás és földrész híve magáénak érezheti a könyvet, s ez egyaránt dicséri a mondanivalót és általánosítja a tartalmat. Mert túl sokat akar mondani, s a sok bába között elvész a gyermek. Kicsit kevés a történet – vagy szétfolyik a szavak közt. Kicsit giccses; mert giccs lehet az, ha valami, amitől elvárnánk, hogy a helyén legyen: nincs ott – mert nem lehet mindenre válaszolni. A mondanivaló túl sok, túl konkrét, és nehezen befogadható töményégű. Másfajta befogadói közönségnek íródott, mint Arisztotelész, Krisztus vagy Buddha hallgatósága, kevesebb gondolkodást és fantáziát igényel.

Szándékosan idő és tér nélküli a történet, akár a mai Európába, akár az évezredekkel ezelőtti Keletre is képzelhetjük a hősöket és az őket érdeklő témákat. Önmagával vitatkozik a szerző négy-öt különböző személyiségen keresztül; konfliktus nélkül, minimális feszültséggel, olykor közhelyesen (melyek ugye, ha jókor találják el az olvasót, azért nagy hatásúak lehetnek), őszintén – és alapvetően azért lényeglátón. Az Élettengely nemcsak Vidről és tanítványairól, hanem szólhat a saját mestereinkről és a saját utunkról is, ha egy reflektív és mindennel szemben kellően kritikus olvasó veszi kezébe a kötetet.

Akinek füle van, halljon; aki keres, találjon.
Rácz Géza: Élettengely – Napkelet Bölcseleti Iskola, Ludas-tó, 2013.