Mindannyian keresünk a másikban ősjegyeket, s mindig csak töredékesen találjuk meg, s e töredékekből próbáljuk összerakni az egyetlen és örök egyet.

Zalán Tibor (most is) írt egy nagy verset. Balatonfüreden azért találtam Zalánra, mert ott vehette át a 2013-as Salvatore Quasimodo nagydíjat, amely az egyik legfontosabb és legnevesebb díj, amit ma Magyarországon magyar költő kaphat. Megkapta már Jász Attila és Tóth Krisztina, és a Kultúrpart egykori főszerkesztője Szálinger Balázs is, hogy csak néhányat említsek, akiknek versei-írásai – talán nem csak számomra – szintén fontosak.

A nagy vers, amiről itt szó van a KÉSEI BERZSENYI-ESTÉK. Több Berzsenyi-vers parafrázisa is egyben, leginkább talán a Barátimhoz című juthat eszünkbe, szinte mottója lehetne-e versnek, hogy „Én is éreztem, s tüzesen szerettem, / Éltem a föld szép örömit, barátim!” De Zalán Tibor nem mottózik, hiszen elég a címben jelezni, hogy hova kapcsolódik e verssel, mely vers egyébként tiszta formatökélyben íródott. Szörényi László méltatta a szerzőt a díjátadón, s beszédében kiemelte, hogy úgy érzi ő maga is benne van e versben. A helyzet az, hogy mindenki benne van a nagy versben, attól nagy és attól költészet, de kétségtelen érintve érezhette magát a Tanár Úr, amikor rögtön az első strófában azt olvashatta, hogy „Régi órák versei mind hallgatnak”, s a költő erről a hallgatásról, a csend poráról, sőt: önmaga hibásságáról beszél. Ettől érzem, hogy ember a szerző, s ettől, hogy olyan mint én vagy te.

A harmadik strófa után aztán megjelenik az első nő, talán az első szint, a vágy és érzékiség szintje: „Még ha engem a szerelem megértne / bár elért talán de cseléd a lányka / híva légyen bármikiként papíron - / Marcsa szegény csak”. Ezután a vágy idilljét írja meg gyönyörűen, míg el nem ér a második nőig, a második és magasabb szintig, mert mégis csak kell a szellemi társ, ha a vágy tüzei kialszanak és midőn már Marcsa arébb táncolt: „bús levelem megírom / Lollim a címzett”.  Mindaz ami ezután jön, tehát a vers teljes második fele, hat strófa a tizenkettőből, már a Lollinak írott levél. Majd a szellemi társ előtt jelenik meg a barát képe. A baráté, aki „néha rám nyit s megmosolyg barátom / az kivel rég víg borozásokkal telt / estve s a hajnal”. De sajnos „ritkul egyre látogatása” – s ha mégis eljő, akkor Zsuzsa asszony, a vers harmadik és legerősebben megjelenő nője „a' bort / pincéből fel kényszeredetten hordja / lökve elénk csak.” A versben megjelenő három nő és a barát alakja a költői énnel együtt a tökéletes ötszöget adja. Ha úgy tetszik mágikus pentagrammát.

Mindannyian keresünk a másikban ősjegyeket, s mindig csak töredékesen találjuk meg, s e töredékekből próbáljuk összerakni az egyetlen és örök egyet. Ez az egyetlen és örök egy elérhetetlen, szinte születés előtti emlék és ez az ami annyira vonz a halálban, hiszen arra vágyunk, s azt reméljük, hogy majd az az egy és örök vár minket egyben, s nem ily széttöredezetten, ahogy itt találtunk rá, tízezerszer-tízezer töredékben. Szeretjük e tört részeit nőkben és férfiakban, de tájban és borban is, és különösen szeretjük, ha a nagy egész kicsiny töredéke egy versben reánk ragyog. Igen, nem kevesebbet állítok, mint hogy maga a jóisten lakik Zalán Tibor versében, ahogy benne lakik a Balaton-felvidékben, az újszülött gyermekben, egy jó nevetésben, vagy az égben és a tengerben, és különösen a csopaki olaszrizlingben is. Ezért is megrázó, ahogy a verset zárja.

Szörényi László méltatásában rámutatott, hogy ott ahol hallgatnak a múzsák, ahol nem írnak verseket eljő a világvége, s mivel a vers utolsó előtti strófája azt mondja, hogy „...a múzsák hűtlenedettek hozzám /  tintatartóm  bédugaszolva szárad” ennek a rettenetes világvégének rémképét vetíti előre. Még ijesztőbb – és e rettenetében szép – ahogy az utolsó versszak zárul: „...életem álorcája / béborult már nem nyitogat rám más sors / várakozni semmire sincs már itt hol / hallgat a Múzsa”.

Mégsem esnék annyira kétségbe. Először is a megszólaló itt az a költő, akinek címzettje Lolli, s ez a versen belül a Lollinak írott levél vége is egyben. Nem, nem azt mondom, hogy Lollit úgy akarja meggyőzni, hogy foglalkozzon vele, hogy a konkrét világvégével fenyeget, bár lenne erre bőven előkép – lásd József Attila, stb. –, hanem azt mondom, hogy a „hallgat a Múzsa” megrázó zárása egyben felrázás, felébresztés is. Ez a vers úgy idézi Berzsenyit, hogy nagyon mai, nagyon aktuális, s a rettentő mocsár mely felett „zúg Boreas” és „mégse veré fel” ez most beleretten és felébred a költő szavaira, aki bár azt mondja hallgatnak a múzsák, éppen éneke által tudjuk meg: él az a „Múzsa”. Tehát van remény, mert van vers, van költészet és van költőnk. Méghozzá nem is akármilyen költőnk, úgy hívják Zalán Tibor.

Amikor hazatérve Budapestre, immár itthon beszélgettünk erről a nagy versről, mélyebb és más rétegek, új asszociációk is felszínre kerültek. Méghozzá elsősorban az öregedéshez és halálhoz való viszony tematizálása, mely mindannyiunkat érint.

Zárójelben jegyezném meg, hogy hátborzongatóan különös véletlennek tartom, hogy szegény Berzsenyit idézi éppen a vers által a költő meg, akit Kölcsey szedett szét, s akinek gyászbeszéde Berzsenyi felett az egyik legbizarrabb dokumentuma a magyar irodalomnak. Vajon újra elkövetjük a régi hibákat vagy túllépünk önmagunk felett? A mocsár lecsapolása persze még várat magára, de hiszen az is biztos, hogy a ritka és gyilkos élővilág egyedi, sehol a világon nincs ilyen, mégis én bízok benne, hogy a Múzsa ébresztése elég lesz ahhoz, hogy ha lecsapolni nem is tudjuk, de mindannyian megtaláljuk a kivezető utat. Ez a vers segíthet, ezért is örültem, hogy Balatonfüreden nagydíjas lett.