„A Bojtorján 37 éves, nem én.”- mutatkozott be a brassói közönségnek Pomázi Zoltán, a magyarországi countryegyüttes frontembere. A korát meghazudtoló fiatalságot sugárzó zenésszel többek közt az együttesről, gonosz kis törpékről és arról beszélgettünk, miért nem lehet a csúcson abbahagyni.

Miért alapít valaki countryzenekart 1977-ben?

Akkor ez egy új műfaj volt Magyarországon, nem játszotta senki. Szörényi Leventének volt egy 1973-ban megjelent Utazás című lemeze, azon lehetett ilyen stílusú dalokat hallani, amelyek nekünk nagyon megtetszettek. Így lettünk mi az első magyarországi együttes, amely country zenére specializálódott.

Mi az, amit csak ebben a műfajban lehet elmondani?

Azért tetszett meg nekünk a country, mert olyan zenei műfaj ez, amely történeteket mesél el. Elkezdek egy sztorit, hogy elindultam hazulról a városba és, hogy az apám, hogy engedett engem az utamra. Ez egy történet.

A country a legalkalmasabb az összes zenei műfaj közül arra, hogy kiemelje a mondanivalót. Ezen kívül nagyon játékos és életvidám, még ha szomorú dolgokról is mesél olykor. Ez is egy komoly ok volt arra, hogy miért pont ezt a műfajt válasszuk.


1999-ben újraalakult az együttes.

Nem azért Új Bojtorján, mert már nem a régi. Mi egy darabig külön irányban tevékenykedtünk Vörös Andor kollégámmal, aki filmeket szinkronizált, én latin zenét játszottam.

Mellékesen jegyzem meg, hogy 86 országban jelentek meg a latin hangszeres lemezeim, amelyeket Szűcs Antal Gáborral közösen készítettünk. Buchwart Laci kollégám, aki a harmadik a régi négytagú Bojtorjánból, Németországban dolgozott mint iparos ember. Egyszercsak elkezdett hiányozni ez az egész. Ezért kezdtünk újra együtt játszani.

Az együttes népszerűségének tetőpontján a 80-as években volt. Azt szokták mondani, hogy a csúcson kell abbahagyni. Milyen volt ezután folytatni?

Az a helyzet, hogy nagyon nehéz elviselni, túlélni azt a csúcsot, amelyet egy idő után az ember óhatatlanul maga mögött hagy. Mi nem vagyunk abban a helyzetben Magyarországon, de egész Kelet-Európa nincs abban a helyzetben, hogy egy nagyon jól menő együttesből személy szerint mindenki exisztenciálisan úgy megerősödjön, hogy onnantól kezdve csak figyelnie kell a legyet a sarokban, vagy csak el kell utaznia a Csendes-óceán valamelyik szigetére, amelyik tulajdonképpen a sajátja. És ez nem is lesz itt így nálunk soha.

Ez az egyik ok, amiért a csúcson nem lehet abbahagyni. Már csak azért is kell csinálnod, mert a számlák jönnek. Dehát ezt nem kell különösebben magyaráznom, hisz a világban mindenhol, legalábbis a boldogtalanabbik felében így van. A másik ok, ami ennél kínosabb, hogy nagyon szeretjük. Ezért túlélve a saját halálunkat, még mindig itt vagyunk és csináljuk, néha nagyon rossz és megalázó körülmények közt, ezt azért hozzá kell, hogy tegyem.

Néha viszont az egekbe repít minket a közönség szeretete. Ez az, amiért végigcsinálunk 99 olyan koncertet, amit nem szeretünk, hogy átélhessük a századik csodáját. Nem ez az arány, csak szemléltetésként mondom.

Melyik az a koncert, amelyen nem szívesen zenélnek?

Az a koncert, amelyik délután kettőkor van egy falunak a főterén negyven fok melegben, ahol 25 csóró van, akik magyarul sem értenek, meg azt sem értik, hogy mi kik vagyunk és mit csinálunk. És ezzel nem a cigányságot akarom bántani, hanem egy tényt közöltem, egy állapotot. Mert volt egy jópár ilyen fellépés ezen a nyáron is.

De volt olyan is, ahol két-három-ötezer ember hallgatta a Bojtorján-dalokat. És olyan is volt, hogy egyedül, egy szál gitárral álltam ki másfél ezres közönség elé.



Magyarországon inkább gyerekelőadásaik vannak. Milyen a Bojtorján, mikor gyerekeknek játszik?

Azt meg kell egyszer nézni! Ez a történet nagyon régre nyúlik vissza, még 1977-re, amikor elkezdtük Halász Juditot kísérni a koncertjein, lemezeket készítettünk neki, dalokat írtuk számára és a stúdióban is közreműködtünk a dalok felvételénél.

Aztán megemlékezve arról a huszon egynéhány évről, amit együtt töltöttünk, készítettünk egy szólólemezt Négyszögletű Kerek Erdő címmel. Nagy szeretettel és jókedvvel zenésítettük meg az addig ismeretlen verseket. Meglepődve tapasztaltuk, hogy ez tetszik a gyerekeknek és sikeres a körükben.

Nagyon sokáig nem rendezett az együttes gyerekkoncerteket, most is viszonylag ritka. Nekem szólóban viszont rengeteg gyerekelőadásom van, most például Sepsiszentgyörgyről jövünk, ahol önálló műsorom volt a zenekar kíséretével. Nagyon szeretem a gyerekeket. Hosszas töprengés után egy reggel arra ébredtem, hogy én ezt meg tudom csinálni. Na most azért szót érteni 50-60 óvodással nem könnyű.

Azt mondják, és ez egy közhely, hogy a gyerekközönség nagyon hálás publikum. Ez nem igaz! Kegyetlen, gonosz kis törpék, akik azonnal kimutatják, ha valami nem tetszik nekik. Nagyon résen és észnél kell lenni, na és mindig a topon, mert rögtön kiszúrják, ha ez nem így van.

Amit még észrevettem, hogy kitűnő humorérzékük van, majdnem jobb, mint nekem. Nagyon-nagyon vevők a humorra és könnyen meg lehet őket nevettetni, természetesen nem hülyeségekkel, hanem olyan viccekkel, amelyek értéséhez azért kell egy kis józan ész. Ez nem a bohócféle humor, hanem picivel komolyabb.

Amikor egy tízéves kislánytól megkérdezem, hogy hány éves, ő megmondja, én meg azt válaszolom, hogy uuuu, akkor még tíz évet várhatok rád... Ezen nevetnek, mert tudják, hogy ezt nem lehet komolyan venni, érzik a helyzet abszurditását. Én beleástam magam ebbe a gyerekműfajba.

Eljutottam vele több alkalommal Kanadába, Írországba is már másodszor hívtak meg az ottani magyarok, arról nem beszélve, hogy a Csíki-medence szinte valamennyi falujának óvodájában megfordultam már, Brassó környékén is voltam két-három évvel ezelőtt. Nagyon szeretem ezt csinálni!

A Bojtorján Kansas díszpolgára, Nashville-ben fesztivált nyert. Igaz lenne, hogy egy próféta sem lehet híres a saját hazájában?

Valószínűleg így van. De hát ez már egy régi megfigyelés, egyáltalán nem zavar bennünket. Van egy másik mondás is, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar, de remélem, hogy ez ránk nem jellemző.

Az én okleveleim Kansas, Oklahoma és Mississipi államoktól ott vannak a falon, ahogy a szovjet kulturális miniszteré is, a Művészet és Ifjúság Nívódíjam, az Arany zsiráf- és az eMeRTon díjam is mind megvan. De nem nézünk vissza a hátunk mögé, hanem előre tekintünk.



„S ha őrzől is még néhány régi nótát/ A helyed most már nem találnád.”- éneklik. Azért nem úgy tűnik, mintha a Bojtorján nem találná a helyét a 2013-as zenei palettán...

Ez igaz is, meg nem is. A könnyű zene az, ami már talán nem az én világom. Not my business.

De a világban megtaláljuk a helyünket, én személy szerint nagyon jól érzem magam. 61 éves vagyok, van egy gyönyörű, 34 éves barátnőm, és neki egy nagyon szép 11 éves lánya, akiket imádok, és ahova lehet, viszem őket magammal.

Olyan kollégák vesznek körül, akik szeretnek és tisztelnek és egy generációval fiatalabbak, mint én. Bejártam a világot, szeretettel hívnak mindenhova. Hát kell ennél több? Csodálkozik még valaki azon, hogy miért énekeljük, hogy minden korban van valami, ami akkor és ott jó, és éppen attól válik széppé, hogy vissza nem hozható?

Negyven évesen villamoson utaztam, amikor a velem szemben ülő, nyolcvan év körüli bácsi a koromról érdeklődött, majd azt mondta: „Tudja, a szebbik negyvenen már túl van.” Lehet, de én mégis azt mondom, hogy az a legszebb kor, amelyben most vagyok.

Melyik az az igaz, őszinte szó, amely elmondja, hogy mit jelent önnek a dal?

Egyik dalban sincs konkrétan megfogalmazva, csak célozgatunk rá. De ez a mindenem, az életem, a szenvedélyem. Ha valaki olyan szerencsés, hogy a hobbijával foglalkozhat és abból még meg is tud élni, az a legnagyobb adomány, amit Istentől kaphat, és én pontosan ebben a helyzetben vagyok.