Két szép nő szerelme csak szép lehet. Két szép nő szép szerelme pedig egy nagyon szép díjat ér, méghozzá cannes-i Arany Pálmát. Így a néző is legyen szép és türelmes végigülni.
Az angolul Blue Angelként futó képregényből masszív, 3 órás filmet hozott össze a rendező, ami hűen követi ugyan az eredeti történetet, de csak az első két fejezet eseményeit dolgozza fel. Grandiózusnak így is grandiózus, lassan kibontakozó és kellően őszinte, de én hiányoltam a végét. Nagyon.
A film több helyen okozott botrányt, és váltott ki extázis jellegű rajongást, Cannes-ban letarolta a zsűrit, és igen nagy várakozás előzte meg a közönségbemutatót is. Az ilyen hírek vagy nagyon jót, vagy nagyon rosszat tudnak tenni egy filmnek – és most speciel bajban vagyok, hogy jelen esetben melyik áll fenn.
A filmben megismerjük Adéle-t (Adele Exarchopoulos), a kicsit bizonytalan kamaszlányt, aki tanár szeretne lenni. Az egyke lány visszahúzódó, és titokzatosnak tűnik mások szemében, és majdnem tökéletes ellentéte Emmának (Léa Seydoux), a kék hajú festőnek. Mégis szinte rögtön egymásba szeretnek – ez Emmában semmiféle kérdést nem vet fel a szexuális hovatartozását illetően, de a tapasztalatlan Adéle-ben igen. A film, ahogy a képregény is, az ő szerelmük története, ami időnként meg-megbicsaklik, de Adéle-ben kitörölhetetlen marad.
A film ezt a gyönyörű és megfoghatatlan érzelmet próbálja meg mozgóképre fordítani, és gyakorlatilag végig csak a színésznők arcára és mozdulataira fókuszál. Annyira kevés totál van az alkotásban, mint ha üres térben lebegne a két nő, és soha semmi nem férkőzhetne kettejük közé, csak a saját érzelmeik.
Mivel két szép nőről van szó, ezért maga a film is szép. Annyira esztétikusan és óvatosan fogja meg az elején azokat az apró pillanatokat, amik szorosabbra fűzik kettejük között a köteléket, hogy elég nagy kontrasztot érezhetnénk, amikor eljutunk az első nagy szexjelenetig – de én azon kívül, hogy egy hangyányit hosszúnak találtam, nem éltem meg annyira arcul csapásként, mint a filmforgalmazók, akiktől a legmagasabb korosztályos besorolást kapta. Jó, mutatnak mindent, és igen közelről mutatnak mindent, de a színésznők játéka volt olyan hiteles, hogy nem pornót néztem, hanem szerelmet.
Ennek a filmnek hagyni kell egy kis időt, amíg leülepszik, és amíg túltesszük magunkat azon, hogy nincs vége. Szó szerint is, mert a történet lezáratlan marad, és átvitt értelemben is, mert 3 óra hosszat bámulni két síró és/vagy nevető lányt azért sok egy picit. Főleg megoldás vagy lezárás nélkül.
De így utólag azt kell mondanom, hogy tetszett. Mert bájos, mély, érzelmes és szerelmes. Nem könnyű darab, de melyik igazi szerelem az?
