Alice Munro kanadai írónőnek ítélte oda a 2013. évi irodalmi Nobel-díjat a Svéd Akadémia, amely csütörtökön Stockholmban jelentette be döntését.
Munro novellaszerzőként ismert, ám sokak szerint annyi mélységet, bölcsességet és precizitást visz írásaiba, mint a regényírók többsége egész életművébe. Gyakran hasonlítják Anton Csehovhoz és az emberi lélek mélyreható, de megbocsájtó krónikásaként tartják számon.
Írásaiból gyakran világlik ki a különbség a konzervatív kisvárosi közegben töltött gyerekkora és az 1960-as évek társadalmi forradalma hatására megváltozott élete között. A hatvanas évek meghatározó volt az életében, egy régebbi interjújában azt mondta, csodálatos időszakként élte meg. „Mivel 1931-ben születtem, már érett voltam, de nem túl öreg" - fogalmazott az író, akinek első kötete 1968-ban jelent meg.
Alice Munro művei magyarul is elérhetők, az utóbbi években a Park kiadó gondozásában látott napvilágot az Egy jóravaló nő szerelme, az Asszonyok, lányok élete, a Szeret, nem szeret, a Csend, vétkek, szenvedély, valamint a Mennyi boldogság! című novelláskötete. A Szeret, nem szeret Oda-vissza című írásából forgatták Julie Christie főszereplésével a nagy sikert aratott Egyre távolabb című Alzheimer-drámát.
Az írónő legutóbbi könyve Dear Life címmel 2012-ben látott napvilágot, az életművet idehaza gondozó Park Kiadó hamarosan ezt is megjelenteti. A kötetet - ahogy egy kivételével a korábbiakat is - Mesterházi Mónika ülteti át magyarra.
„Sűrű mondatokat ír, minden fontos, a megfigyelés sokszor a narrátor tudatán keresztül ér el az olvasóhoz. Gyakran egy-egy esetlegesnek tűnő helyzetből indulnak el a történetek, a kései novellákban gyakori a több évtizedes feedback is. A legjobb novelláinak különös katarzisa van" - méltatta a kanadai író munkáit Mesterházi Mónika, az írónő fordítója.
Megjegyezte, hogy Munro a hétköznapi pillanatokat ragadja meg írásaiban. „Hogy mi válik a hétköznapi élet kitüntetett pillanatává, azt épp az írói döntés határozza meg. Egy novellában, ahol nincs hely magyarázkodásra, az esetleges pillanatban is benne lehet az egész személyiség, a jó és rossz döntéseivel, sorsával" - hangsúlyozta.
A női élet, döntések, lehetőségek, felelősség vagy felelőtlenség, megöregedett hippik, anya-lány kapcsolat, házasság, gyász, öregség - sorolta Alice Munro kedvelt témáit, hozzátéve, hogy nem ez határozza meg az írónő írásművészetét. "Ezek csak a témák. A döntő a megírás" - mutatott rá.
Munro számos díj birtokosa: elnyerte a kanadai könyvkritikusok díját, hazája legrangosabb irodalmi elismerésével, a főkormányzó díjával pedig háromszor is kitüntették. 2009-ben elnyerte a Nemzetközi Man Booker Díjat, idén nyáron azonban bejelentette, hogy valószínűleg felhagy az írással. Tönkő Vera, az írónő életműsorozatának magyar szerkesztője elmondta, hogy az alkotó rákbetegséggel küzd, többek közt ezért is akarta abbahagyni az írást. De írt utána is.
„Nem mintha nem szeretnék írni, de azt hiszem, olyan fázisba értem, amikor az ember elkezd kicsit másként gondolkodni az életről. És ha valaki az én koromban jár, talán nem kíván annyira egyedül lenni, mint amennyire az egy író számára szükséges" - fogalmazott az írónő.
Alice Munro a 13. Nobel-díjas írónő, legutóbb, 2009-ben Herta Müller részesült a díjban, amely mellé 8 millió svéd korona (272,3 millió forint) is jár. A ceremóniát hagyományosan december 10-én, Alfred Nobel halálának évfordulóján tartják Stockholmban.
Részlet Alice Munro Mennyi boldogság! című novelláskötetéből, amely 2011-ben jelent meg a Park Kiadónál:
„Elmebetegnek nyilvánították, nem lehetett bíróság elé állítani. Közveszélyes elmebeteg: zárt intézetbe küldték.
Doree kirohant a házból, és az udvaron botladozott, a karját a gyomrára szorította, mintha kettéhasították volna, és próbálná magát egyben tartani. Ez a látvány fogadta Maggie-t, amikor visszajött. Rossz előérzete volt, és visszafordult. Az elsô gondolata az volt, hogy Doreet gyomorszájon vágta vagy rúgta a férje. Semmit nem értett azokból a hangokból, amiket Doree kiadott. De amikor Lloyd, aki még mindig a lépcsőn ült, udvariasan arrébb húzódott, egyetlen szó nélkül, és Maggie bement a házba, azt találta, amire most már számított is. Hívta a rendőrséget.
Doree egy ideig amit csak talált, a szájába préselte. A föld és a fű után lepedőt és törülközőt, aztán a ruháját. Mintha nemcsak a feltörő üvöltéseket akarná elfojtani, hanem azt a képet is a fejében. Valami injekciót kapott, rendszeresen, hogy megnyugodjon, és az hatott. Sőt nagyon is lecsöndesedett, bár nem vált katatonná. Úgy mondták, stabilizálódott. Mikor kijött a kórházból, és a szociális munkások elhozták erre az új helyre, Mrs. Sands vette át, talált neki lakást, talált neki munkát, és bevezette a heti egyszeri beszélgetést. Maggie szerette volna meglátogatni, de Doree hallani se akart róla. Mrs. Sands azt mondta, ez természetes – az asszociációk miatt. Azt mondta, Maggie meg fogja érteni.
Mrs. Sands azt mondta, teljességgel Doreera tartozik, akarja-e továbbra is látogatni Lloydot vagy sem.
– Tudja, én nem azért vagyok itt, hogy helyeseljek vagy helytelenítsek. Jó érzés volt újra látni? Vagy rossz?
– Nem tudom.
Doree nem tudta elmagyarázni, hogy az, akit látott, mintha nem is ő lett volna. Mintha szellemet látott volna. Olyan halvány. Világos színű, bő ruhákban, a lábán nesztelen cipő – talán papucs. Az volt az érzése, hogy a haja is megritkult. A sűrű, hullámos, mézszínű haja. A vállának mintha nem lett volna meg a szélessége, semmi mélyedés a kulcscsontnál, ahova ő a fejét szokta hajtani.
A rendőrségnek Lloyd azt mondta – és ezt idézték alapok is –: „Azért tettem, hogy megkíméljem őket a borzalomtól."
Milyen borzalomtól?
„Attól a borzalomtól, hogy meg kelljen tudniuk, hogy az anyjuk elhagyta őket" – mondta.
Ez beleégett Doree agyába, és talán amikor úgy döntött, hogy megpróbál találkozni vele, akkor is az volt benne, hogy visszaszívassa vele. Hogy belássa, bevallja, hogy is történtek valójában a dolgok.
– Azt mondtad, ne ellenkezzek, vagy tűnjek el a házból. Úgyhogy eltűntem. Maggie-hez csak egyetlen éjszakára mentem. Határozottan vissza akartam jönni. Én senkit nem hagytam ott.
Doree pontosan emlékezett, honnan indult a vita. Vett egy spagettikonzervet, amelyik egy egész kicsit be volt horpadva. Ezért is volt leárazva, és Doree büszke volt, hogy milyen takarékos. Úgy érezte, most ügyes volt. De ezt nem mondta el neki, amikor faggatózni kezdett. Valamiért jobbnak látta, ha eljátssza, hogy nem vette észre.
Bárki észrevette volna, mondta Lloyd. Mindannyian megmérgeződhettek volna. Most mi baja van? Vagy épp ez volt a célja? Arra készült, hogy kipróbálja a gyerekeken vagy rajta?
Azt mondta Lloydnak, ne legyen őrült.
Lloyd azt felelte, nem ő az őrült. Ki más venne mérget a családjának, mint egy őrült asszony?
A gyerekek az utcai szoba ajtajából figyelték. Doree akkor látta őket utoljára élve.
Úgyhogy talán erre gondolt – hogy most végre beismerteti Lloyddal, ki is az őrült."
Forrás: MTI
