Az olvasottság nem publikus.

Kultúrpart

  •         
  • Film
  • Színház
  • Irodalom
  • Zene
  • Tánc
  • Folk
  • Képző
  • Podcast
  • Videó
  • Gyermek
  • Produkció

Kultúrpart

  • Film
  • Színház
  • Irodalom
  • Zene
  • Tánc
  • Folk
  • Képző
  • Podcast
  • Videó
  • Gyermek
  • Produkció
Ahol mindenki zabpelyhet eszik

Ahol mindenki zabpelyhet eszik

Judák Bence a szerző friss bejegyzései 2013. 10. 19.
A lengyelek Kolorádó-fesztje idén is üt
2019-04-16 22:00:49

Ár-érték arányban talán nincs is jobb lehetőség a régióban a lengyel OFF fesztnél, ahol idén is találkozik

Csókok lefekvés előttre
2016-09-21 13:32:24

Idén már másodszorra jelentkezik nagyobb lélegzetvételű lemezzel a Junior Boys, a kanadaiaknak pedig még mindig

Egy percre elvesztettem magam
2016-09-16 12:25:02

Nem láttuk sem Kings of Leont, sem a Major Lazert, de nagyon jól éreztük magunkat a 2016-os berlini Lollapalooza

Emberies ösztönök
2016-09-07 09:33:51

Novemberi koncertje előtt pont jókor jött a Glass Animals új stúdiólemeze, amin a fiúk megmutatják, hogy

további bejegyzések a szerzőtől »

Mit is lehet mondani egy Smith Westerns-lemezről, ami annak ellenére is marha jó, hogy nem tudja hozni az elődje színvonalát? Hát pont ezt, csak aprólékosabban.

A Smith Westerns történetének legnagyobb furcsasága az, hogy mesélését nem érdemes az elején kezdeni. A chicagói ifjoncok korai szárnypróbálgatásai (amibe beletartozik a 2009-es, zajban úszó címnélküli debütálásuk is) ugyanis nem sok szóra érdemesek, legalábbis a csapat későbbi teljesítményéhez képest tutira nem; csak gerjedés volt rajtuk, kosz, szenny, plusz néhány dal, jó mélyre elásva a földben. Ezért is számított lényeges meglepetésnek, amikor két évvel később kiderült, hogy a Westerns igazából az egyik legjobb mai zenekar. A 2011-es Dye It Blonde korong ugyanis dúsabb, finomabb textúrájú volt, nem volt benne annyi liszt, és valahogy olyan homogénre sikerült összegyúrni, hogy bárhol is csíptünk ki belőle egy darabot, ugyanolyan jól ízzel lett tele a szánk. Az anyaggal egyszerre szétrepedezett a jég az együttes körül, amely így egy olyan világ képviselője lett, amiben Bowie, Bolan, McCartney és Lennon lakomázott vígan, miközben bográcsból itták az LSD savat, és persze olyan számokat írtak, hogy.


A Dye It Blonde utóéletét két közhellyel lehet leginkább leírni. Az egyik az, hogy bor módjára az elmúlt két és fél évben csak még jobb lett, a másik pedig az, hogy éppen ezért napról napra több rétegnyi terhet rakott az Omori-Kakacek szimbiózis vállra. Éppen ezért talán jobb már az elején elárulni, hogy nem, nem, nem, nem és nem, a Soft Willnek nem is sikerül felérnie elődje szintjéhez – de ez ne zavarjon senkit. A munka ugyanis elismerésre, hallgatásra érdemes, és nagyon se hátra, se előre nem halad az életműben, mégis belő egy olyan középvonalat, amit ha a fiúknak sikerül tartaniuk, nagy problémájuk nem lehet a karrierükkel. A korong a DIB szivárványszerű hangszereléséhez képest, egyfajta visszahúzódásnak tekinthető, hiszen a kitárulkozó magatartás helyett egy talán kimértebb álláspontot képvisel és (a szokatlan összehasonlítás ellenére) leginkább a Real Estate-fűtötte hűvös, szelíd gitárpopja vagy a Beach House meleg pszichedeliája (hoppá: a producer Chris Coady!) hasonlít, ugyanis az SW-n is kissé szellős, mattos ám könnyedén elszopogatható cukorkák sorakoznak, melyekben talán kevesebb a glam és nincs olyan meghökkentő sziporka vagy hangulatváltás (End Of The Night, pl.), viszont van lusta Pink Floyd-utánérzet (XXIII), butus tinisláger (Idol) és olyan psych pop mestermű (White Oath), amitől nem lehet mást tenni, csak elolvadni, mint a csoki.

A Smith Westerns tehát nem váltott röppályát és nem repült egy másik galaxisba, csupán nüanszokban változtatott a formulán, ami már eddig is tökéletes volt. Így a zenekar még mindig annak az idillnek a hírnöke, amelyben húszévesen is mindenki zabpelyhet töm reggelire, pizsamában rohangál délig, lusta levágatni a vállig érő barna haját, orrhangú feminin vokálokkal szórakoztatja a haverjait, és csakis úgy hajlandó felhangolnia a gitárját, ahogy azt a The Three ’O Clock ’83-as debütlemezén hallhatta. Ennek a közegnek pedig még mindig elbűvölő dolog a részese lenni.

81%

tovább
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
Amerika Zene Rock Lemezáru

Ajánlott bejegyzések:

  • Januárban ismét Tribute Maraton! Januárban ismét Tribute Maraton!
  • A magyar rockzene történetét bemutató képregény jelent meg A magyar rockzene történetét bemutató képregény jelent meg
  • TÁBOR Fesztivál: az ország legnagyobb rockbulija 4 napon át TÁBOR Fesztivál: az ország legnagyobb rockbulija 4 napon át
  • Orgonák éjszakája Orgonák éjszakája
  • Színház, zene, természet: összművészeti ünnep a Dunakanyar szívében Színház, zene, természet: összművészeti ünnep a Dunakanyar szívében

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpart.hu/api/trackback/id/tr47926948

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tovább a Facebook-ra

A Kultúrpartot 2024-ben a Magyar Művészeti Akadémia támogatta.

mmalogoc_1_ketsoros.jpg

Legolvasottabb

  1. Megdöbbentő fotók a néptelen fővárosról
  2. Top 10: ezek a legjobb szerelmes filmek
  3. A 10 legütősebb drogos film
  4. Megjöttek a meztelen hősnők
  5. Meztelenség és anatómia
  6. A forradalom egy holland fotós szemével
  7. A legizgalmasabb fotók 2015-ből
  8. Meztelen fővárosiak
  9. Készülőben a nagy meztelen album
  10. Nézd meg a 48-as szabadságharc hőseiről készült fotókat!

Hírlevél feliratkozás

Kultúrpart Csoport

  • Kultúrpart Produkció
  • Kultúrpart Kommunikáció
  • Rólunk

Kapcsolat

  • Impresszum
  • Partnereink
RSS Facebook Twitter
süti beállítások módosítása
Dashboard