Mit is lehet mondani egy Smith Westerns-lemezről, ami annak ellenére is marha jó, hogy nem tudja hozni az elődje színvonalát? Hát pont ezt, csak aprólékosabban.

A Smith Westerns történetének legnagyobb furcsasága az, hogy mesélését nem érdemes az elején kezdeni. A chicagói ifjoncok korai szárnypróbálgatásai (amibe beletartozik a 2009-es, zajban úszó címnélküli debütálásuk is) ugyanis nem sok szóra érdemesek, legalábbis a csapat későbbi teljesítményéhez képest tutira nem; csak gerjedés volt rajtuk, kosz, szenny, plusz néhány dal, jó mélyre elásva a földben. Ezért is számított lényeges meglepetésnek, amikor két évvel később kiderült, hogy a Westerns igazából az egyik legjobb mai zenekar. A 2011-es Dye It Blonde korong ugyanis dúsabb, finomabb textúrájú volt, nem volt benne annyi liszt, és valahogy olyan homogénre sikerült összegyúrni, hogy bárhol is csíptünk ki belőle egy darabot, ugyanolyan jól ízzel lett tele a szánk. Az anyaggal egyszerre szétrepedezett a jég az együttes körül, amely így egy olyan világ képviselője lett, amiben Bowie, Bolan, McCartney és Lennon lakomázott vígan, miközben bográcsból itták az LSD savat, és persze olyan számokat írtak, hogy.


A Dye It Blonde utóéletét két közhellyel lehet leginkább leírni. Az egyik az, hogy bor módjára az elmúlt két és fél évben csak még jobb lett, a másik pedig az, hogy éppen ezért napról napra több rétegnyi terhet rakott az Omori-Kakacek szimbiózis vállra. Éppen ezért talán jobb már az elején elárulni, hogy nem, nem, nem, nem és nem, a Soft Willnek nem is sikerül felérnie elődje szintjéhez – de ez ne zavarjon senkit. A munka ugyanis elismerésre, hallgatásra érdemes, és nagyon se hátra, se előre nem halad az életműben, mégis belő egy olyan középvonalat, amit ha a fiúknak sikerül tartaniuk, nagy problémájuk nem lehet a karrierükkel. A korong a DIB szivárványszerű hangszereléséhez képest, egyfajta visszahúzódásnak tekinthető, hiszen a kitárulkozó magatartás helyett egy talán kimértebb álláspontot képvisel és (a szokatlan összehasonlítás ellenére) leginkább a Real Estate-fűtötte hűvös, szelíd gitárpopja vagy a Beach House meleg pszichedeliája (hoppá: a producer Chris Coady!) hasonlít, ugyanis az SW-n is kissé szellős, mattos ám könnyedén elszopogatható cukorkák sorakoznak, melyekben talán kevesebb a glam és nincs olyan meghökkentő sziporka vagy hangulatváltás (End Of The Night, pl.), viszont van lusta Pink Floyd-utánérzet (XXIII), butus tinisláger (Idol) és olyan psych pop mestermű (White Oath), amitől nem lehet mást tenni, csak elolvadni, mint a csoki.

A Smith Westerns tehát nem váltott röppályát és nem repült egy másik galaxisba, csupán nüanszokban változtatott a formulán, ami már eddig is tökéletes volt. Így a zenekar még mindig annak az idillnek a hírnöke, amelyben húszévesen is mindenki zabpelyhet töm reggelire, pizsamában rohangál délig, lusta levágatni a vállig érő barna haját, orrhangú feminin vokálokkal szórakoztatja a haverjait, és csakis úgy hajlandó felhangolnia a gitárját, ahogy azt a The Three ’O Clock ’83-as debütlemezén hallhatta. Ennek a közegnek pedig még mindig elbűvölő dolog a részese lenni.