Szacsvay László Leskovicsként egyszerre egy rakás szerencsétlenség és követelőző akarnok, amikor kéretlenül beerőszakoskodja magát az úriház mutatós szalonjába, a Klotild néni című Vaszary Gábor bohózatban, a Karinthy Színházban.
Úgy gondolja, kapásból, a világ legtermészetesebb módján, jár neki az a képtelenség, amit akar, hogy letanyázhasson az ablakban, megvárja, míg a felesége feltűnik a szemközti ház valamelyik szobájában megcsalni őt, és elkeseredett felháborodottsággal kikémlelje. Miközben pokolian kétségbe van esve, annyira rámenős, hogy ő kínálja hellyel a ház urát, és a félénk pipogyaság keveredik így a riadtságból is táplálkozó elszántsággal. Remek portré egy emberről, aki lába alól kicsúszott a talaj, és emiatti félelmében olyasmire is vetemedik, amit máskülönben nem lenne mersze megtenni. És persze biztos vígjátéki szituáció is.
A ház urát Miller Zoltán adja, jóképű, egzisztenciájában, férfiasságában biztos, középkorú úr, szinte fölé hatalmasodik a már öregecske, kissé rozoga betolakodónak. Meg van győződve róla, hogy nem lehet olyan némber a földkerekségen, aki őt megcsalja, a felesége pedig aztán végképp makulátlan úriasszony.
Nem is kell túl gyakorlott nézőnek lenni ahhoz, hogy tisztában legyünk vele, hamarosan ő lesz a fő felszarvazott. Illetve már az is, de még nem tud róla. Még kicsit pöffeszkedik, fölényeskedik, aztán majd meginog, gyanakodni kezd, a gyanú pedig felemészti, és eljut a totális összeomlásig. Na persze csakúgy bohózati módon, hogy azért végül minden újra elrendeződjön, és visszaálljon a megtántorodott polgári világrend, érződjön a család szentsége, meglegyen suba subához, guba gubához.
Vaszary Gábor, aki valaha sikeres regény- és komédia író volt, de azóta Molnár Ferenc mellett elfelejtődni látszott, elcsente, és megtanulta a francia könnyed vígjátékíróktól, amit csak lehet. Kifosztotta például Feydeau-t, alaposan merített számtalan darabjából, de azért pesties, fanyar ízekkel fűszerezte. Néhány bohósága, a Bubus, Az ördög nem alszik, a Potyautas fel-feltűnt az elmúlt évtizedekben, de a Klotild nénit a rendező, Karinthy Márton lelte fel valamelyik harmincas évekbeli Színházi életben. Némiképp a mához pofozgatta. Belevitt valamennyi groteszkséget. Azt, hogy akár egy kis könnyű megcsalástól, annak számára, aki megcsalatva érzi magát, a világ a feje tetejére állhat. Úgy érezheti, hogy megremegett a föld, vége mindennek. Pillanatokra azért mi is megborzonghatunk. De közben jönnek a poénok, meg a jó figurák sorjában. Ez aztán abszolút szerepdarab. Mindenki kitalálhat magának egy olyan fazont, akit örömmel, szívesen játszik.
Pápai Erika a háziúr szépasszony felesége. Hibátlan alakjára, testére feszülnek a ruhák. Talányos és rendszeresen kétértelmű. Bárkit elbizonytalanít, hogy csalja-e a férjét, vagy sem. Mi tudjuk, hogy csalja, a legjobb barátjával. De még a szeretőt is kétségbeesetté teszi, felpaprikázza, mert ő is kétségek közé kerül, hogy netán őt is csalja. Eddig pedig abszolút benne érezte magát a tutiban. Csere László alakításában ugyanúgy elkezd féltékenykedni, gyanakodni, szimatolni, összezuhanni, mint a férj. Aki meg aztán csak megorront valamit abból, hogy amikor dolgozni, kávéházazni megy, nem lehet jámbor nyugalommal a barátjára bízni a mutatós feleségét. Na, ebből lesz hajcihő, zavarodott rohangászás, kiabálós felelősségre vonás, sértett tiltakozás.
A nagy felfordulás közepette, időnként örökös morcossággal, betrappol a szalonba a mindent kikémlelő, és arckifejezésével, hangsúlyaival, lefitymáló gesztusaival véleményező szolgálónő, Egri Kati megszemélyesítésében. Egri lenyűgöző mulatságossággal eljátszik egy olyan embert, aki kapásból sértett az alárendeltsége miatt. Valószínűleg már az bántja, hogy nem őt szolgálják ki. Akármit is kell csinálnia, meglehetősen a nehezére esik, és ezt nem csak érezteti, hanem gyakran meglehetősen sprőd hangon ki is mondja. Arról nem is beszélve, hogy olyan gyilkosan tud végigmérni bárkit, hogy meggondolandó, az illetőnek nem tanácsos-e rögvest menekülőre fognia.
Amikor már minden totálisan a feje tetején áll, annyira, hogy azt szinte el sem lehet mondani, Karinthy megénekelteti kicsit a színészeket. Közismert operarészleteket húz elő a talonból, és a szereplők a segítségükkel, velünk szembe fordulva, mint egy Brecht darabban, beleéneklik a képünkbe, hogy mit gondolnak. Ez van, amikor jól sül el, máskor némiképp erőltetettnek hat. És adódnak ritmushibák, meg üresjáratok is, de összességében pörgős, mulatságos a játék. Sikerül hozzá megteremteni a megfelelő miliőt.
Ebben a családiasan meghitt, peremkerületi moziból átalakított színházban gyakran úgy éreztem, hogy azért grandiózus eleganciát igénylő szituációkkal, mondjuk a Büszkeség és balítélet báli jelenetével, nem kellene próbálkozni, mert szükségszerűen szegényes lesz a végeredmény. De azóta kitágították a színpad méretét. Így Húros Annamária tudott olyan mutatós, nem naturalista, mégis az előkelő gazdagság látszatát keltő díszletet tervezni, hogy megtapsolják, amikor felmegy a függöny. És Tordai Hajnal is elhiteti, hogy a szereplők ruhái jómódot tükröző, finom kelmékből készültek.
Bozó Andrea meglehetősen mulatságosan olyan nőt játszik, aki meg is csalná a férjét, meg szorong is emiatt. A Marton Róbert által alakított pasas, akivel ezt el akarja követni, amikor lelepleződnek, anyámasszony katonája módon van a legjobban beijedve, elbújik az ágy alá. Mihályi Győző örökösen feldúlt férj, félelmet is próbál kelteni, de némiképp ő is meg van rettenve. Szűcs Péter Pál és Eke Angéla olyan ifjú szerelmespár, akik akaratukon kívül ramazuriba keverednek. Németh Gábor zordon, majd megenyhülő atya.
Mindenki félreért mindent, oltári nagy felfordulás lesz, azt is hihetnénk, hogy most aztán valamennyien egymásnak ugranak, és kő kövön nem marad. De persze boldog vég kerekedik, simulékonyság, kibékülés, megértése a kihágásoknak. Ha már a világban nem rendeződnek el így a dolgaink, akkor legalább időnként színházban jólesik egy kis kellemes öncsalás.
Forrás: Népszava
