A Pintér Béla és Társulata decemberben ünnepli 15 éves fennállását, és ez alkalomból előadják legsikeresebb régi darabjaikat is. A szerzői színház vezetőjével beszélgettünk.

Többé-kevésbé egy állandó társulatot viszel évek óta. Ők mindannyian főállású színészek, vagy van, akinek akad civil munkája is?

Mindenki hivatásszerűen űzi a színházat. Ez nem azt jelenti, hogy ebből meg lehet élni, pontosabban meg lehet élni, de nem jelent komoly keresetet. Épp ezért én minden színészt elengedek mindenhova, de egy kérésem van, hogy mindenki hozzánk, a társulathoz alkalmazkodjon, velünk egyeztessen. Nem vagyunk könnyű helyzetben, mivel 2010-ig folyamatosan nőtt a támogatásunk, mostanára viszont a felére csökkent.

Ha már szóba hoztad a finanszírozást: a darabjaitok telt házzal mennek. Elképzelhetetlen, hogy a vállalkozás egyszer csak önfenntartóvá váljon? Vagy nem tudtok annyit játszani, hogy ez létrejöhessen?

Nem elképzelhetetlen, de ahhoz egy saját színház kéne, annak meg ugye, nagy a rezsije stb. Nyilván a TAO (Társasági Adó) nem egy elhanyagolható tényező, hiszen lehetővé teszi, hogy a jegybevételek 80%-át visszaigényeljék a színházak. Nekünk nincs jegybevételünk, mert nem mi forgalmazzuk a jegyeket, tehát mi csak egy részét kapjuk meg a TAO-nak. A modell alapján akár önfenntartóak is lehetnének a színházak, viszont a jegyárakat nem lehet olyan magasra kalibrálni. Ezt nem lehet tisztán üzleti alapon csinálni. A Titkaink bemutatója után valóságos roham indult meg a jegyekért, nyilván ezt a darabot kéne most sokat játszani, de mi régen elterveztük, hogy decemberben, a 15 éves évforduló kapcsán eljátsszuk, ha nem is az összes, de a legtöbb régi előadásunkat, ami meglehetősen sok időt elvesz. Majd januárban többet játsszuk a Titkainkat. Mára már az is világossá vált, hogy kinőttük a Szkénét, kell a nagyobb hely, ezért olykor előfordulunk a Trafóban, és rendszeresen játszunk az Átriumban is, ahol 300 fős a nézőtér. Talán ott a hatalmas nézői igényt is ki tudjuk majd elégíteni. De nyitottak vagyunk mindenféle együttműködésre bármelyik színházzal vagy játszóhellyel.

Többen csinálnak színházat úgy, hogy nem számítanak az állami szubvencióra. Vajon ez lenne a hosszú távú megoldás?

Ha ez a trend, akkor ez egy hibás trend. Azt gondolom, hogy az állami támogatásnak sohasem szabad kivonulnia a kultúrából, legalábbis addig nem, amíg más tevékenységeket, pl. a sportot is támogatja az állam. Amíg létezik szubvenció, addig ne számolgassuk azt, hogy hogyan tudunk megélni támogatás nélkül. Ha erre apellál bárki is, akkor azt mondom: nem, nem, nem! Amíg jut a kultúrára a költségvetésből, addig abból nekünk is jár, mert értéket és minőséget képviselünk. Van, aki közönségcsalogató húzónevekkel operál, és ebből meg is tud élni, de ott az első öt sor hatezer forint, a leghátsó pedig háromezer. Nálunk pedig ez a maximális ár. Mi is meg tudunk már tölteni nagy nézőtereket, ez nem kérdés, de mégsem a profit az elsődleges szempont.

Nem gondolod, hogy bizonyos financiális függetlenségi törekvések mögött az a félelem áll,  hogy ha anyagilag rá vagyok utalva az államra, akkor ő majd beleszól abba, hogy mit játsszak, és hogyan?

Csak a magunk nevében beszélhetek: bennünket ezzel még soha nem találtak meg, szerintem ez a veszély minket nem fenyeget. Bármennyire is sokan járnak hozzánk, mi nem egy Nemzeti Színház vagyunk. Persze, ha valaki megnézi az előadásainkat, nálunk is elég határozott véleményt kaphat bizonyos politikai kérdésekről. Mi a művészet terén vívjuk a harcunkat, és állunk ki a magunk igaza mellett.

Az idei Könyvhéten jelent meg a drámáid egy része. Mi adta az ötletet? Milyen alapon született a válogatás?

Azt gondolom, hogy az összes darabom, leírva, olvasva, drámaként is értékelhető. Amik ebbe a gyűjteménybe bekerültek, azok voltak a leginkább olvasmányosak, de pl. a Titkaink, Az anyám orra, A soha vissza nem térő is meg fog jelenni nyomtatásban. A Parasztoperát és a Gyévuskát is ki fogom adni, de azokat hangzóanyag formájában, mivel ezek operák.

Milyen érzés, amikor más állítja színpadra egy darabodat?

Megnéztem a Mohácsi János-féle Parasztoperát, a kaposvárit és a pécsit is. Mi több, láttam a temesvári előadást is Szikszai Rémusz rendezésében. Nagy tehetséggel, nagyon jól nyúltak a darabhoz, nem mondom, egy-két dolgot szerintem elrontottak, és némelyik színész nem tudott megbirkózni a feladattal, de összességében öröm volt ott ülni, mert az előadás nagyon is működött. Én minden darabomban játszom, nagyon ritkán fordul elő, hogy kint ülök a nézőtéren. Persze a színpadról is lehet érezni, hogy mennyire működik valami, de előfordult, hogy amikor a Színház- és Filmművészeti Egyetemen egy hosszabb kurzust tartottam a Korcsulával, akkor a nézőtérről figyeltem. Nagyon jó érzés volt látni, hogy a nézőket beszippantja az előadás.

Nagyjából igen, hiszen 15 év alatt alaposan megismertem a társulatot. Van, amikor az első pillanattól kezdve tudom, ki kit játszik majd, és van, amikor menet közben alakul ki. Pl. a Kaisers TV Ungarn esetében a harmadik, vagy negyedik Petőfi lettem. Eleinte úgy gondoltam, hogy én leszek Baráznay tábornok, aki végül Mucsi Zoltán lett. A 42. hétben is először úgy volt, hogy én leszek a Boci, Thuróczy Szabolcs pedig Karcsi, aki végül az általam játszott figura lett. Munka közben sok minden változik.

Több darabodban előkerül a népzene, a néprajz, a Titkainkban pedig fontos elemévé válik a kerettörténetnek. Komolyabban foglalkoztál a magyar folklórral?

Igen, amikor 1986-ban, az Arvisura színházba kerültem, részt vettem az Elektra c. előadásban. Meg kellett tanulnom néhány gyimesi táncot, ezért viszonylag rendszeresen jártunk néptáncolni. Akkor ismerkedtem össze Pelva Gábor barátommal, ő szerettette meg velem a táncházat. Akkortájt az igazi elhivatott, autentikus megszólalást, hangot kerestem, egy táncházban pedig sok ilyet hallhatott az ember. Egyszerre találkozhattam a színházi és a népzenei autentikus hatással. Nyilván volt bennem némi fogékonyság, hiszen a nagyszüleim tanyasiak voltak, igaz, az erdélyi népzene egészen más, mint az alföldi. De megszerettem a citerát, megtanultam nagybőgőzni, táncolni, illetve rengeteg magyar népdalt.

Véletlen, hogy a társulatban mindenki játszik valamilyen hangszeren?

Egyfelől véletlen, ugyanakkor jó arra építeni, hogy mindenki muzikális.

Decemberben sok régi előadást felújítotok, de mi lesz azután? Milyen új darabok foglalkoztatnak?

Kettőről is tudok mesélni, de az egyikkel még a tárgyalások szintjén sem vagyunk. Jeles András megmutatta egy drámáját, Árvák a címe. Nagyon tetszett, elképzelhető, hogy megrendezem az Átriumban a társulatnak. Ez egy rendhagyó és rendkívüli eset lenne, mivel nem a saját darabomról van szó. Ez tavasz végén lenne, áprilisban. Ősszel pedig szeretném a saját produkciómat bemutatni a Szkénében, ez is valamiféle szenvedéstörténet lenne, arról szólna, hogy valaki hogyan épül le. Hogy egy viszonylag jól funkcionáló figura hogyan süllyed egyre mélyebbre egy vélt szerelem miatt, és a végén hogyan öli meg a saját anyját. De ez még nagyon homályos.