Az animációs zónában gyűlik össze az amerikai popkultúra krémje. Ari Folman filmjének gyülekezete a szorongások és a digitalizáció utópiájába vezet be minket.
A film címadó kulcsjelenetéig azonban hosszú út vezet dilemmákon és évtizedeken keresztül, élőszereplőktől kezdve az animációs karakterekig, egy szabadnak tűnő életből a fantáziavilág börtönéig. Visszajátszás: kezdjük az elején a filmkirálynő rémálomba átforduló meséjét. Adott egy negyvenes évei elején járó hollywoodi színésznő (az önmagát alakító Robin Wright), akit a nyitójelenetben öregedő menedzsere szembesít az igazsággal, hogy életét rossz döntések sora (elsősorban rossz filmek és rossz férfiak) terelték abba a hullámvölgybe, ahonnan egyetlen kiút van: a Miramount stúdió utolsó ajánlata. A szereposztó díványon terpeszkedő igazgató örök fiatalságot ígér a fiatalkori hercegnős filmplakátja láttán elérzékenyülő színésznőnek. A szerződés aláírásával Robin eladja filmes személyazonosságát: teljes szkennelést hajtanak végre rajta, aminek következményeként bármikor, bármilyen műfajú filmben felhasználhatják alakját, mosolyát, szenvedését és minden rezdülését. Miután digitalizálták, a karakter örökké fiatal marad, de a mögötte álló hús-vér Robin Wrightra többé nincs szükség.
A színésznő a filmvásznon kívüli életében is a különböző szerepek közt próbál egyensúlyozni, aminek legtöbbször csúfos pofáraesés lesz a vége. Egy különc fiút és egy lázadó lányt egyedül nevelő szülőként a törődő anyaszerepbe kényszerül, amiben újra és újra kudarcot vall. Eközben egy középkorú nő öregedéstől való félelmei marcangolják, de nem hagyják nyugodni a huszonéves korától végigkísérő szorongások sem, amelyek ellehetetlenítették sikereit. A fiatal filmcsillagból a cselekményt megelőző évtizedben fokozatosan B kategóriás színésznő lesz. Egészen addig, amíg el nem adja magát a Miramount stúdiónak.
Már a film valódi színészeket szerepeltető első részében felmerül az amerikai filmgyártás árnyoldala, ami egyes kritikusok szerint Folman rendezését a valaha született leginkább „antihollywoodi" filmmé teszi. Végigkövethetjük egy nagyreményű amerikai álom összeomlását, beleláthatunk a szabad akaratot nyomokban sem tartalmazó filmipar működésébe és bevezetnek minket a legújabb színész-szkennelési technikával új erőre kapó filmes „szakemberek" kegyetlen(ül kapzsi) társaságába. Ehhez társul Hollywood legnagyobb hatású korszakhatára, amiből már a múlt is tartogatott néhányat: némafilmről hangosfilmre, fekete-fehérről színesre, kettőről három dimenzióra válthattak a filmkészítők, de a szkennelés és számítógépen továbbélő karakter mindent felülmúl.
A filmgyártás digitalizáló módszerei soha nem tapasztalt határátlépéshez vezetnek. Ezt a törést érzékelteti, ahogy a sztoriban végre elérünk a futurológiai kongresszusig. 20 évvel személyiségének eladása után Robin Wright sportkocsijával megáll egy sorompónál, ahol lehúz egy fiolányi folyadékot, és belép a „szigorúan animált területre", ahol a futurista konferenciát tartják. Ezzel az animációs karakterré alakuló színésznő minden előkészítés nélkül minket is beránt a színes animációs univerzumba, ahol (az egyik karakter mondatát ellopva, vagyis... kölcsönkérve) „egy zseniális designer tudatmódosító szerek hatása alatt létrehozott világa" tárul fel.
Az Abrahama hotelben tartott futurista konferencia vendégei közt számtalan Robin Wright tűnik fel, de ha elég alaposan pásztázzuk a terepet olyan hírességeket is láthatunk, mint Picasso, Frida Kahlo, David Bowie vagy a pincérként feltűnő Jacko. A szép új világ kongresszusa a popkultúra tárháza mellett egy filmesek irányítása alatt álló orwelli utópia értelmezését is behozza, amely a manipulált tömegekre épül. Emellett központi szerepet kap az álom-ébrenlét, valamint a valóság-fantázia párhuzamos világok közti ugrálás.
Az izraeli filmrendező 2008-as óriási népszerűségnek örvendő filmje, a Libanoni keringő is egy határhelyzetet, a háborús eseményekkel való szembenézést dolgozta fel dokumentumfilmes témafelvetés és animációs elemek keveredésével. Folman most A futurulógiai kongresszusban is eredetit alkot különleges kísérletével: az emberi döntések és a jövőképek kérdését feszegeti Stanislaw Lem sci-fi novelláját alapul véve, valódi színészeket és animációs képmásukat váltogatva.
Az itt felsorolt műfaji és tematikus sokszínűség mellett vajon képes-e A futurológiai kongresszus valamiféle rendet vagy legalább rendezetlen egységet kihalászni a filmes eszközök és kulturális utalások tengeréből? Ariadné kivezető fonalát maga Robin Wright húzza maga után a jelenetek előrehaladtával: nem veszünk el a cselekményben, mert ő vezet végig minket a világok közt. Azt is követjük, ahogy kisfia után kutatva a korosodó karakterszínésznő kikerül a kaotikus közegből. A saját akaratot látszólag leginkább nélkülöző helyzetben tanul meg Robin Wright valódi döntéseket hozni. Végül pedig válaszút elé kerül: a lassú halált választja az igazság oldalán vagy az életet a vegyi fantázia világában?
A futurológiai kongresszust az Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon láthatta először a budapesti közönség, és 2014. január 23-ától vetítik a magyar mozikban.
