Megnyílt Szepes Mária egykori otthona, az emlékszoba mostantól bárki számára látogatható. És előkerült egy elfelejtett vers is, a Dél tenger.

99 éves volt, amikor meglátogattuk. Elküldtem neki néhány versemet és egy kérést levélben, hogy mivel elindítottam az antológia-folyóiratomat – a Déltengert, melynek egyetlen száma jelent végül meg –, szeretnék tőle közölni írást. Nem sokkal később csörgött a telefon. „Szia Tibor. Mária vagyok" – mondta különleges, éteri hangon. Megremegtem.



Így remegtem, amikor ott térdeltem mellette, amikor próbáltunk interjút készíteni vele. Azért mondom, hogy próbáltunk, mert hogyan is lehetett volna interjút készíteni az ókor nagy orákulumaival, mondjuk a delphoi jósda jósnőivel vagy a római Szibillával? Sehogy. Gnóthi szeauton! És kész. Nincs több kérdés, vagy csak nagyon nehezen feltehető kérdések vannak, olyanok, amelyeket még mi magunk is félünk megkérdezni. Mária pedig szinte lebegve, mintha selyemből lett volna, túlvilági értelemmel, százesztendősen, mégis végtelenül nőiesen és mosolyogva beszélt hozzánk. Szavai szútraszerűek voltak, a legfontosabb információk, mintha versben beszélt volna hozzánk, úgy áramoltak felénk. Akinek van füle: hallja. Akinek van szeme: látja.

Ilyeneket mondott nekünk, és így beszélt egy 2007-ben, az Irodalmi Jelennek adott interjúban: „Valamiért fogadlak benneteket, amit majd tudni fogtok, mi az, de pontosan kérdezzetek! Ez nagyon fontos, hogy felelhessek. Az élet örök, és hogy soha-soha meg nem halunk, hogy ez mindig folytatódik, új és új öltözéket veszünk, de egyformák vagyunk és összetartozunk, ezt tudjátok, ugye? (...)"

Ezek Szepes Mária szavai voltak, nem sokkal halála előtt. Pontosabban nem sokkal azelőtt, hogy a „ruhát levette volna". Így mondta, itt ez a ruha rajtunk, a test, felvesszük és levesszük, majd megint felveszünk egy másikat, hogy azt is levehessük. Mert „halál nincsen". Mennyire más annak az embernek az élete, aki nem csak hiszi, hogy „halál nincsen", hanem tudja, hiszen alapvetően más annak az embernek az élete is, akiében van hit, mint azé, akiében nincs.

Nekem végül egyetlen kérdésem volt hozzá, mert minden szentnek maga felé húz a keze, s én még csak szent sem vagyok. Azt kérdeztem tőle, hogy mire valók a költők? Mire való a költészet maga? Elmosolyodott. Ez már azután volt, hogy végigtapogatta kezemet, fejemet, s apró tüzijátékot gyújtott bennem. Felcsiholta a „maréknyi zsarátnokot", amely a Bika a déli égbolton, a csipetnyi tűz, amely szendereg, parázslik, nem is tudja, hogy lángra tud lobanni, mindaddig, míg valaki életre nem kelti. Mire valók a költők? Talán megbocsátható, hogy ezt kérdeztem tőle, mentségemre legyen mondva, hogy ezt kérdeztem volna akkor a delphoi jósdában is, sőt egy Szibillától is. Annyira kétségbe voltam esve, hogy semmi, de semmi értelme nincsen annak, amire születtem, amire rátettem az életemet, hogy igenis, a minket körülvevő hatalom, politika, pénz a „realitás", nem pedig a költészet, a művészet. Ugyan, mit is akarunk mi? Mire valók a költők? Mire való a költészet maga? Szepes Mária válasza az volt – nekem címezve, hogy „a költők arra valók, hogy megmondják másoknak azt, amit még önmaguktól sem hajlandóak elfogadni". Elmosolyodtam, s még évekbe telt, mire megértettem pontosan ezt a mondatot, mert olyan volt, mint egy koan számomra. Koan, amiből azt hittem, többet már nem kaphatok tőle, hiszen „ruháit levette".

A Déltenger második száma sosem jelent meg. Eljöttem Szegedről, és azóta hordozom magammal Szepes Mária Dél tenger című versét, mint valami különös talizmánt. Ideje ezt is tovább adni, s hordozni, csak a személyes üzenetet. Ehhez az íráshoz mellékelem is.



A minap meghívást kaptunk a Szepes Mária emlékszoba átadójára. A Szepes Mária Alapítvány méltó módon próbálja ápolni az írónő emlékét, s gyönyörűen átalakította egykori otthonát emlékszobává. Érdemes bejelentkezni és meglátogatni. Különös érzés volt újra ugyanabban a szobában lenni, a foteljét megérinteni. Kifelé menet mindenki húzhatott egy cetlit, amelyen Szepes Mária valamely művéből egy-egy gondolat volt, s amelyet mindenki úgy értelmezett, ahogy akart. Amit eddig leírtam sokaknak már talán túl ezoterikus, túl spirituális. Ami viszont ezután jött, legalábbis számomra, az ennél sokkal több volt, sokkal mélyebb. Üzenet. A cetlin, amit én húztam, ez a részlet állt A fény mágiájából: „Rengeteg szép szó, nagyszerű gondolat birtokosa lettél. Nemcsak földi, hanem mentális szférák pontos térképét is felrajzoltad. Aprólékos gonddal kezedbe adták égi utazásod leggyakorlatiasabb módszereit. E zarándokút, s főleg a valamikori boldog megérkezés vágya is fellobbant lényedben. Most már csak anyagi szférák bosszantó, vagy aggasztó gondjai próbálnak visszatartani e dimenzióvándorlás nagyszerű kalandjától, de már nem sokáig tudnak lenyűgözni. A Cél vonzereje erősebbé vált benned a föld akadályainál. El fogsz indulni a Nyílegyenes Ösvényen!"