1996. február 29-én, délután három órakor egy Ilka utcai lakásban úgy döntött, költő lesz. Az öt géniuszt pedig húszra bővítené. Halmosi Sándor mesélt.
Az erdélyiség magatartás és életforma, talán világszemlélet is – nem feltétlenül akkor lesz valaki erdélyi, ha Erdélyben születik. Én a Hamvas-féle öt géniuszt kibővíteném legalább húszra, az elszakított nemzetrészeknek is időközben kialakult a saját néplelke, ami még tovább is osztható, meg ott vannak a szomszéd népek és a nemzetiségek géniuszai is, amit a határon túli és a hazai magyarság integrált és folyamatosan integrál a magyar kultúrába. Délszláv zene, román színház, sváb porták, Bartók Román táncai, az erdélyi népzene egymás mellett élő táncrendjei, Zorán és Nikola Parov, a Yengibarjan-testvérek, Jakubisko Báthory Erzsébet-rehabilitációja, erdélyi jiddis népköltészet, lengyel, örmény, görög szigetek, a gasztronómiáról és a nyelvi átjárásokról nem is beszélve – ezek mind integráns részei és alakítói a magyar kultúrának és a magyarságtudatnak.
A kárpát-medencei lét mindig is szintetizáló volt, és Trianon után még inkább azzá vált. Érthető okokból nagyon keveset vagy egyáltalán nem beszélünk Trianon pozitív oldaláról, pedig akár tetszik, akár nem, ez az érzékenység és sokantennásság mindenképpen a javunkra válhatna, nem enged elkényelmesedni, még ha ennek óriási is az ára. Helyzetünknél fogva érzékenyebbek lehetünk a világra, de sokszor csak a teher marad, meg a fájdalom, a kényelem, a fásultság, az értetlenség és az éretlenség, a nagy szintézis elmarad. Pedig rá lettünk kényszerítve a beszédre, akkor is, amikor nem beszélnek velünk, ebben a kulturális párbeszédben nekünk jutott a vezető szerep.
Adottság ez és nagy esély, többnyire mégsem élünk vele. Panaszkodunk, hogy minket nem ismernek és nem értenek mások, de mi vajon ismerjük a szomszédainkat, nyelvüket, irodalmukat, kultúrájukat, gondolkodásmódjukat? Kellően nyitottak vagyunk a világra, önfeladás nélkül? Ezeket a kérdéseket nem lehet elégszer feltenni. A 5+7+7 mellett a huszadik géniusz a nyugati emigráció, tágabb értelemben a világ magyarsága. Ezeket a néplelkeket próbálom megismerni, bejárni, kiindulva saját partiumi erdélyiségemből, amihez vissza-vissza találok, tehát ez sem egy lineáris történet.
Azt mindenképpen le kell szögezni, hogy pusztán nosztalgiából nem lehet élni. A nosztalgiából és a nosztalgiában való élés előbb-utóbb megkeseredik és áthajlik egy patetikus létezésbe, és a pátosznál rosszabb nincs. A pátosz az a valami, ami minden értéket tönkretesz, megsemmisít és önmagából kifordít, leginkább azt, amit fennen hirdet. A pátosznál még a posztmodern irónia is jobb.
Hány évesen kezdtél írni?
’89-ben érettségiztem, a család szanaszét, Németországban, Temesváron, Szatmáron; nagy idők voltak. Sokszor kellett felnőni, mire papíron is nagykorúak lettünk. Még a forrongások előtt Magyarországon keresztül Németországba szöktünk, de én ezt sosem tekintettem egy végleges állomásnak, mindig tudtam, hogy nem fogok végleg ottmaradni. Közben haza-hazajöttem, Kolozsváron jártam két szemesztert, és Budapesten is töltöttem egy egyetemi évet, akkor kezdtem el írni.
’96. február 29-én történt, délután három órakor az Ilka utcában, épp szökőnap volt. Ekkor tudatosult bennem először, hogy nekem ez a dolgom az életben. Stuttgartban írtam ki végül magamból az első öt kötetet, de nem biztos, hogy érződik rajta ez a helyhez kötöttség. Mert a belső út, bár helyeken keresztül vezet, nem ragad le azoknál.
Ha már helyeknél tartunk, végül Budapest lett az, ahol maradni kell?
Nem tudom, mi lesz a jövő, de az tény, hogy itt élek, itt vannak az olvasóim, a munkám, a szecesszió, a kislányom, a nyelvi közegem, vannak már halottaim is, itt van dolgom, helyem. Sok rosszat szoktak mondani Budapestről, de ez egy gyönyörű és élhető város is, másrészt ténylegesen a magyarság fővárosa, gyűjtő- és találkozópontja, ha csak pusztán a lakók elszármazását nézem.
Keresed ezeket a találkozásokat?
Az egyik alapvető célom az volt, mikor hazatelepültem, hogy megkeressem az alkotótársaimat és ezt a közeget közösen alakítsuk. Nem vagyok híve sem az elvont művészetnek, sem az elkülönböződésnek. Azt gondolom, hogy sok közös dolgunk van. Elsősorban műhelymunkában gondolkodom, de nem mondom, hogy fölöttébb nagy sikerrel. Valamilyen furcsa okból kifolyólag épp az írók, költők nem kaphatók erre manapság. Amit műhelyként sikerült létrehoznom, az nem írótársaimhoz kötődik. Amikor berendezkedtem, elkezdődtek nálam a szalonok: találkozók, tematikus beszélgetések, filmklubok. Fontosnak tartom, hogy találkozzanak az emberek, és ha van közös ügyük, találjanak egymásra. Ez működik.
Hogyan viszonyulsz az erdélyi irodalmi körökhöz?
Kicsit kívülálló vagyok. Nagyon sokára, csupán néhány éve lettem tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának. Tudunk egymásról, de mégiscsak külsős vagyok. Van egyfajta függetlenségem is a mindenkori átpolitizált hivatalos irodalmi élettől, úgy az erdélyitől, mint a magyarországitól. Ez persze hátrány is, előny is egyszerre.
Függetlennek tekinted magad, mégis műhelymunkában gondolkozol?
A magyarországi irodalmi életben aktívan részt veszek, érdekelnek a kortársaim, érdekel, ki mit mond, gondol a világról, amikor csak tudok, elmegyek minden felolvasásra, beszélgetésre. Beülök a hátsó sorba, meghallgatom, majd hazamegyek. Van egy másfajta hozzáállás is, ami nem a hátsó sorba pozícionálja magát. De az meg nem arról szól, hogy meghallgassuk egymást és beszélgessünk. Én csendes szemlélője vagyok az irodalomnak. Ugyanúgy, ahogy én is megtalálom azt, aki és ami számomra fontos, úgy engem is megtalálnak. Sok felkérésem van, viszont nem vagyok olyan módon rendszeres publikáló, mint lehetnék, vagy amit sokan elvárnának. Sokszor van úgy, hogy mire folyóiratba küldenék verset, már kész is van az új kötet, így csak ott jelenik meg.
Ha valaki rákeres a nevedre, az jön ki, hogy költő, műfordító és matematikus...?
Igen, ezt furamód el szokták mondani, én meg azt nem értem, hogy mit nem lehet ezen érteni. A hagyomány úgy tartja, hogy ez mindig is így volt: a szellemi ember egyszerre volt költő, matematikus, zenész, beavató, stb. Püthagorász a legjobb példa rá. Hogy ezen most elcsodálkozunk, mutatja, hogy mennyi minden romlott el azóta. Pedig nagyon fontos az egyensúly a ráció és a transzcendens között. A ráció ugyanis nagyon könnyen átfordulhat tudományos arroganciába, amikor valaki azt hiszi, hogy mindenről tud és mindent ural, a rosszul értelmezett transzcendencia pedig okkultizmusba, ezotériába. A kettő őrködik egymás alázatán.
Azt látjuk, hogy a mai ember, aki alapvetően racionális beállítású, és nagyon öntelt, és azt hiszi, hogy a technikájával mindenre képes és uralja a világot, a lélek mindenféle mélyebb tudását elutasítja, de előbb-utóbb sejtése lesz arról, hogy mégiscsak van valami, ami túlmutat önmagán. Legyen az egy álom, vagy déjà vu, vagy bármi más, hirtelen szembesül azzal, hogy hoppá, valami baj van, ezt nem tudom megmagyarázni. És mivel ez teljesen felkészületlenül éri, hirtelen átesik a ló túloldalára, így ő lesz a legvadabb és legdogmatikusabb ezoterista. Ezért jó, ha van egyensúly a kettő között. Mert nem kettő, hanem Egy. Tat tvam aszi. Ami különbözőnek látszik, valójában csak egy másik aspektusa ugyanannak.
Nagyon lesarkítva: tehát a költészetben benne van a matematika, és fordítva?
A matematika az a diszciplína, amely megengedheti magának azt a luxust, hogy önmagában a rendet keresse. Senki nem lát a levegőben Banach- meg Hilbert-tereket röpködni, de a matematikusokat ez nem zavarja: kitalálják őket. És az idő őket igazolja.
Egy másik érdekes párhuzam, amikor kirángatjuk önmagunkat saját egónkból, mocsarunkból. Adott egy mértani probléma, amit nem tudunk megoldani. S mit teszünk? Odarajzolunk a semmiből egy segédkoordinátarendszert, egy origóval, s miután már van viszonyítási pontunk, meg tudjuk oldani a feladatot, s miután megoldottuk, eltöröljük a koordinátarendszert, mintha ott sem lett volna. Ugyanúgy rángatja ki az ember magát a költészettel – a csodával határos módon, a csodába.
Milyen nyelvekből fordítasz?
Alapvetően németből és románból, ritkán angolból, de nyersfordítás alapján más nyelvekből is. Ezek néha játékok, de mindig nagyon izgalmasak.
Visszatérve egy előbbi kérdéshez, volt annak valami előzménye, hogy délután három órától egyszerre csak költő lettél?
Ezek az elemi megrázkódtatások azért elemiek, mert előzmény nélküliek. Nyilván, ha az ember elkezdi elemezni őket, megtalálja azt a fonalat, amire fel tudja fűzni az eseményeket. Mindig közel állt hozzám az irodalom, de nem írtam verset, naplót, csak fogalmazásokat. Volt bennem mindig egy erős megfogalmazási, megértési vágy, sok sejtés, világfájdalom, de sokáig nem találtam a formát hozzá.
Az első vers úgy született, hogy egy barátomnál voltam, akivel, bár nekem igazából funkcionálanalízis vizsgára kellett volna készülnöm, három napon keresztül a kortárs költészetről beszéltünk, és Dsidáról, az Énekek Énekéről. Mikor el kellett hagynom a lakást és a kulcsot betenni a postaládába, pár sort szerettem volna mellékelni – vers lett belőle. Vagyis én azt akkor annak gondoltam, és ezért ez így is volt. Sose felejtem el azt a megrázó, eksztatikus élményt. Utána gát nélkül szakadt ki belőlem minden. Huszonnégy éves voltam.
Mikor ez megtörtént, úgy érezted, hogy költő vagy? Nem volt semmilyen kételyed efelől?
Furamód nem. Most már nem a költőség a lényeg. A költészet nem a költő személyéről szól, még csak nem is a versről mint irodalmi formátumról. A költészet sokkal több, mint irodalom. Sokkal több, mint a papírra vetett vers, irodalmi termék. A költészet az eleven élet lenyomata, vegytiszta elevenség. A költők nem kölcsönadják a szavaikat, hanem adják. Nekünk, nekem adják. Teljesen mindegy, hogy ki mikor mit mondott, ha az én beszédem részévé válik, akkor az már az én beszédem is. Ennyi a költészet: beszélgetés, továbbadás. És gyógyítás, öngyógyítás, hetykeség, meg még nagyon sok minden.
Ez így megállja a helyét a mai kortárs irodalmi körökben?
Engem nem az irodalmi élet érdekel. Engem az élet érdekel, és az irodalomnak az élettel való kapcsolata. Olyat is tapasztaltam, hogy irodalmárok, akiknek az lenne a feladata, hogy az irodalmat elvezessék az olvasókhoz, vagy folyóiratokat szerkesszenek, maguk mondják és gondolják, hogy ma nem olvas verset senki. Ezt nem így tapasztalom. Nagyon sokat járom az országot, Erdélyben is sokszor fordulok meg. Azt látom, hogy az emberek bár nagyon sebzettek, de éhes és szép a lelkük. Nem azt mondom, hogy szépre vagy szép hazugságra vágynak. Ellenkezőleg. A vers nagyon is tud fájni. De utána megtörténik az a valami, amitől az ember emberebbnek érzi magát.
Min dolgozol most?
Egy esszéköteten.
Ez lesz az első esszéköteted?
Igen, ez most nagyon kikívánkozik belőlem. Persze íródnak versek és gyerekversek is.
Ez is új?
Igen, a kislányom a múzsám. Tündérzsiványlány. Egy igazi Szélhalmosi.
