Kicsit talán sokat ült soron következő lemezén a Black Lips csapata, a kiváló Underneath the Rainbow azonban percek alatt elfeledteti velünk ezt az apró-cseprő sérelmet.

Ahhoz képest, hogy az ember elméletileg nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, az amerikai Black Lips négyese körülbelül tizenöt éve mást sem csinál: a Georgia-i Dunwoody nevű negyven-ötvenezres településről a világot jelentő deszkákig eljutó formáció ugyanis 1999-es megalakulása óta majdhogynem kizárólagosan a slágeres, itt-ott country-val és száraz americanával meghintett bluesrockra esküszik - és milyen jól teszi ezt. Hisz a Lips képlete amennyire csekély számú összetevővel operál, legalább annyira univerzálisan szórakoztató is, így szolgálva egy közel kimeríthetetlen örömforrásként a legtöbb korosztály számára, majdhogynem minden élethelyzetben. A csapat műviségtől és cicomáktól mentes, könnyen oldódó refrénekkel teletűzdelt, a technikai hiányosságokat gyermeki lelkesedéssel és humorérzékkel helyettesítő arculata mind a sörben úszó tivornyák, mind pedig a derűs, napos reggelek során igen kiváló cimborának bizonyul – ez azonban nem jelenti azt, hogy a csillagok állása mindig kedvezett volna a bandának. Az öt esztendővel ezelőtti Two Hundred Million Thousand korong például jól felismerhető stílusjegyei ellenére sem volt képes az elvárt színvonalat nyújtani, az együttes azonban szerencsére időben kiköszörülte a csorbát, így a 2011-es Arabia Mountainen már ismét teljes pompájában csilloghatott, a nyerő széria pedig az idei lemezen sem változik jelentősen.



Bár vannak olyanok, akik szerint a BL már jócskán túl van a csúcsperiódusán, azonban amíg a tagok ilyen meggyőző dalokat írnak, korántsem vonhatunk le efféle következtetéseket. Mert ugyan általában hibának számít a folyamatos önismétlés, az USA-beli négyesnél ez kicsit sem zavaró, sőt: pont az adja meg sajátos, a Nuggets albumok garázshangulatában érlelt ártalmatlan, mégis felvillanyozó szerzeményei legfőbb vonzerejét, hogy a tagok teljesen tisztában vannak azzal, hogy ami jó, azon nem feltétlen kell változtatni. Így a friss művel szemben sem lehetnek irracionális elvárásaink, mivel az maximum a produceri fogásokban különbözik elődeitől, bár ha nem figyelünk oda annyira kényesen a dob vagy gitárhangzásra, kevés innovációt vélhetjük felfedezni az Underneath The Rainbow sorai közt. Ez pedig, tekintve a kompánia az eddigiekben is roppant magas hatásfokát, épp elegendő örömre ad okot. Mert igaz, hogy talán kissé nehezményezhetjük az anyag megírására felhasznált, meglepően hosszú három esztendős szünetet, azonban ha ez az ára egy jó kis napszítta üvöltözésnek, hát legyen. Aktuális munkáján a formáció ugyanis a rá annyira jellemző szertelen lendülettel galoppozik végig szűk tucatnyi, eszement rángatózásra és torokkaparó kiáltozásra sarkalló gitárslágeren úgy, hogy csak a szerzemények mennyisége, nem pedig a minősége miatt húzhatjuk a szánkat. 2-4 tuti dal kellett volna még ahhoz, hogy tényleg semmire ne lehessen panasz, de persze az olyan dalok, mint a Waiting, a Do The Vibrate vagy a Funny (és még úgy hat másik) alapján eleve nem nagyon tudunk nagyobb belekötnivalót találni az korongon - főleg annak tudatában, hogy hamarosan élőben is kezet rázhatunk majd a bandával. Hiszen augusztusban a Hot Rats brigádnak köszönhetően végre itthon is szemtanúi lehetünk a csapat sörben, nyálban és pisában úszó fergeteges élő dilimaratonjának, melybe páratlanul fog illeszkedik az életmű szuper 2014-es darabja is.