Mintha másféle anyagból volnék, mintha másmilyen anyagot adtak volna nekem oda a szüleim, mint amilyenek ők voltak. Mintha másmilyen, más korból való volnék.

És sokkal inkább érzem magam otthon abban a régi, háború előtti Magyarországon, mint itt és most. Nem csupán arról van szó, hogy engesztelhetetlen nosztalgia fűz Bródy Sándor, Ady Endre, Krúdy Gyula, Szép Ernő vagy Molnár Ferenc világához, személyéhez, Budapestjéhez, hanem hogy tényleg öregnek érzem magam néha, öregebbnek, mint az a nyolcvan éves ember, akit ezzel az írásommal szeretnék felköszönteni.

Badarság, hiszen éppen csak most lépek a krisztusi korba, mégis így érzem sokszor. Mindig a jóval idősebb generációhoz tudtam igazán kapcsolódni, vagy a nagyon fiatalokhoz. Más dolgok érdekeltek, mint saját korosztályomat, másképpen és máshogyan viszonyultam emberekhez, városokhoz és az irodalomhoz is. Úgy, mint a nagy öregek, és mint a kisgyermekek. A kettő keveréke, ahogy látom a dolgokat, nem csoda, hogy annyit hibázok, miközben folyton kincsekbe botlok. Ilyen kincsnek tűnt – és tűnik máig – Budai Parmenius István története. Pontosan tizenegy esztendeje – Kati Evansnek hála – megkaptam Gömöri György címét, és bátorkodtam neki írni egy levelet, hiszen megkerülhetetlen tanulmányt írt Parmeniusról. Levelezésünk akkor kezdődött, az Angliában élő, 1956-ban kivándorolt költővel, ami – talán mondhatom – barátsággá vált. Csodálatosan metszették egymást útjaink. Amikor először írtam neki, az első magyar költőről faggattam, aki eljutott Amerikába, és fogalmam sem volt, hogy még legalább három másik ponton biztosan kapcsolódunk. Az egyik természetesen Békássy Ferenc története volt, amelyről ő is írt korábban, angol kapcsolatait költőnknek legjobban éppen ő kutatta ki, ahogy Noel Olivierhez írott szerelmes leveleit is, melyeket együtt adtunk ki, éppen egy éve magyarul. Békássyról nagyon sokat írtam, egybegyűjtött írásait kiadtam, el- és megismerésért vállvetve küzdöttünk Gömöri Györggyel, ami azért nem kis dolog. Hogy a magyar közvélemény inkább nyitott a szélsőséges eszmékre, mint az európai gondolkodásra, arról kérem mi nem tehetünk. Bár mi felmutattuk Békássy életét és művét, elérhetővé és kutathatóvá tettük, az, hogy a magyar oktatásnak a része legyen bizonyára csak idő kérdése. Bár legutóbb, amikor Zuglóban egy versmondó versenyen zsűriztem iskolások között, örömmel hallottam, hogy egy kisfiú Békássy-verset mond. Nem tudhatta, hogy éppen annak mondja, aki hatalmas vitákat folytatott Gömöri Györggyel mikor életrajzát írta az Apostolok Társaságának egyetlen magyar tagjának, a King's College elismert diákjának, annak az angol-magyar költőnek, annak a világpolgár patriótának, aki bár háború ellenes volt, mégis hősi (és értelmetlen) halált halt huszárként 1915-ben, 22 évesen a hazájáért. Különös, de a mi filosz tevékenységünk – bármennyire különc és lassú -, de idővel eléri azokat, akiket kell: az olvasókat. Mert Gömöri Györgyben és bennem, azon kívül, hogy költők és filoszok vagyunk mindketten, kétségtelenül igen fontos közös vonásunk, hogy szenvedélyes olvasók vagyunk. A szenvedélyes olvasó miközben élvezi, amit olvas, nyomoz és talál. Talán az egyik nagy különbség közöttünk, hogy Gömöri György sokkal inkább az eszére hallgat, mint én, aki leginkább a megérzéseire. Bár, ha az ember elolvassa Gömöri fantasztikus tanulmányait, akkor azért komoly gyanú fogalmazódhat meg benne, hogy igen jó szimattal megáldott filosszal van dolgunk. Talán abból kifolyólag, hogy tanár lett Cambridge-ben, vagy talán alkati sajátosság ez is. Mindig inkább a tudomány felől látjuk őt, és ritkábban arról az oldaláról, hogy azért mégiscsak egy költő. Költészete azonban, bár végigverselte az elmúlt századot, gyöngéd és tapintatos poézis, melyre a durva és bunkó világnak külön fület kellene növesztenie. Versei inkább rokonok Jorge Luis Borges intellektuális költészetének remekebb darabjaival, vagy Czes³aw Mi³osz és más lengyel költők világával, mint a mai magyar költőkével. És ha már a lengyelek felmerültek, Gömöri Györgynek elévülhetetlen érdemei vannak a magyar és a lengyel irodalmi kapcsolatok feltárásában, megőrzésében és ápolásában, ami azért nem mellékes.

Persze, itt Pesten beszélik, hogy ő robbantotta ki az 1956-os forradalmat, de hát erre olyan sok a jelentkező, hogy szerintem elég annyi, ha utána olvasnak, hogy miket is írt és mondott Gömöri György 1956-ról, úgy hogy benne volt, átélte.

Végül felhívnám a kettőnk között feszülő két apró különbségre a figyelmet. Az egyik, szintén egy különös sors-metszet kapcsán merült fel. Gömöri a hetvenes években egy évet töltött Jáva szigetén, én az elmúlt tíz évben háromszor jártam be Jávát és Balit. Mindkettőnkre nagy hatással volt Indonézia, az indonéz emberek, ő azonban – bármennyire különös – táncot tanult Jáván, míg én a kawi irodalmat kezdtem el feltérképezni. Humorosan szokta Gömöri György megjegyezni, hogy „nem voltam elég hajlékony a rendkívül nehéz jávai tánc elsajátításához", amihez én csak annyit tennék hozzá, hogy én meg nem voltam elég okos és szorgalmas a teljes jávai irodalomtörténet elsajátításához. Ám engem magával ragadt, és elkövettem ezt-azt a kawi költészettel kapcsolatban, amit Gömöri György kimerítő kritikával illetett az Élet és Tudomány hasábjain. Ezt a recenziót máig sem tudtam még megköszönni kellően, mert inspirált arra, hogy hibáimat javítsam, nyomozásom folytassam. Más kérdés, hogy körülbelül húsz év még mire az ójávai irodalom kapcsán valami érdemlegeset fel tudok mutatni, szóval Gömöri György századik születésnapjára ígérem mindezen közös ügyeinkről újra beszámolok. Majd elfelejtettem, a másik különbség kettőnk között az, hogy én csak 33, Gömöri György pedig most 80 éves. Ezt a 80 esztendőt olyan nyitottsággal, toleranciával, friss elmével élte meg, hogy már 70 évesen is bátorított, támogatott, segített egy huszonéves, ismeretlen költőt. Sőt, ami több, barátságába fogadott. Isten éltesse a filosz, költő, barát Gömöri Györgyöt, mert bármennyi is legyen köztünk a hasonlóság és az ellentét, Gömöriből csak egy van.

Gömöri György könyveivel az Írók Boltjában lehet találkozni.