Azt mondják, ősidők óta minden elbeszélés témája vagy a szerelem, vagy a halál. Ez igaz is, hozzátéve, hogy egy ideje a plusz egy téma az elbeszélés maga.
Ha az ember elveszíti a látását, egy ideig még képes felidézni színeket, formákat, ritkábban akár összetettebb építményeket, ám a vizualizáció képessége új impulzusok híján idővel elkopik. Hogy a folyamatot legalább lelassítsa, Ingrid erős fantáziálásba kezd az őt körülvevő világról, amelyet nem lát ugyan, de korlátozott lehetőségeivel így is érzékel. Előbb férje esetleges elhallgatott dolgai felé fordítja gondolatait, majd szomszédokat talál ki magának, s ruházza fel őket ilyen-olyan tulajdonságokkal. Elszabadult fantáziájának töredékeit, röpke impresszióit idővel történetekké sűríti, s konkrét regényt fogalmaz meg, pötyög be laptopjába. A film elbeszélése tehát hasonló módon játszik nézőjével, mint Charlie Kaufman Adaptációja, hol egy elképzelhető valóságot, hol egy elképzelhető regényfolyamot látunk a képeken, s e kettő mindenképpen hatással van egymásra: részint ugye az író is az őt körülvevő kíméletlen konkrétságokból táplálkozik, részint az írás mint terápiás folyamat segít neki jobban megérteni saját frusztrációit és talán kapcsolatát az egyelőre egy lakás falai közé szorított külvilággal.
Értékelhetnénk akár külön is Ingrid írói munkásságát, mint a film egyik folytonosságát, ám ez még akkor is félrevezető volna, ha éles határvonalat tudnánk húzni az szöveg és a film valósága közé. Persze, hogy a nő sémákból indul ki, bár egész fantáziadúsan alakítja őket, s ismeri és használja azokat a gegeket, amelyek kedveltek szoktak lenni egy keserű-édes drámában. Végül is mégiscsak kimondható, hogy Ingrid jó író. Ehhez persze meg is van mindene: konkrétan az ideje. Álló nap ül az ablak mellett, fantáziál és gépel. Fogyatékossága természetesen első körben félelmeit, bizonytalanságait mondatja tollba vele: vajon mi járhat a férje fejében? Kívánja még vagy már rég mással randizik titokban? Ő pedig időnként valóban annyira belelovalja magát e fantáziákba, hogy hiába regényírás, nyilvánvaló, hogy itt bizony saját életét próbálja a lehetőségekhez mérten rendbe tenni.
A Vakon formailag számos ziccert dolgoz ki és ezeket sikerrel értékesíti is. Néha alig észrevehető mátrix-zavarokat rejt el arra utalván, hogy a szerző épp nem biztos benne, mit is akar leírni, máskor épp Ingrid enyhe részegsége, csapongó gondolatai űzik abszurd szituációkba szegény fiktív karaktereket. Eskil Vogt korábban forgatókönyvíróként a Szerzőkben is az alkotó alkot helyzetből indult ki, ugyanígy radikális formanyelvet használva, a Vakon című drámával immár rendezőként is ámulatba ejtően messze merészkedik abban, hogy kihasználja a film mint médium lehetőségeit. Elfogadom, hogy hasonlóan többrétű elbeszéléssel Dunát lehetne rekeszteni, mégis azt gondolom, a megannyi remek és kevésbé sikerült próbálkozás után sem tartunk még ott, hogy kimerítettük volna a lehetőségeket. Erre per pillanat Eskil Vogt filmje a legüdítőbb bizonyíték.
