A Titanic egyik nagy dobásaként emlegették, de engem nem győzött meg róla, hogy az lenne. A guardistához hasonlítani felesleges, hiszen inkább hatásos, mint szórakoztató.

„17 éves koromban egy pap rendszeresen megerőszakolt, orálisan és análisan is." Na ez az in medias res, nem az Iliász! Ez ugyanis a Kálvária című film nyitómondata, amely egy gyóntatófülkében hangzik el, s amelyre bizony a néző is csak annyit mondhat, amit James atya, ti. hogy erős kezdés. És ez nem csak amolyan jópofáskodás, hanem valóban egy szokatlan, végeredményben a bevett struktúrát felrúgó kezdés, hiszen e gyónás, e röpke párbeszéd rögtön ki is jelöli a film útját: a bárány közli a pappal, hogy meg fogja őt gyilkolni, pont egy hét múlva, lent a parton, ott találkoznak, ne késsen. Addig is tegyen-vegyen a nyáj körül. Ennek a programadásnak, ennek a témamegjelölésnek valahol a 15. perc tájékán szokás megjelennie, itt azonban mindenféle felvezetés-bemutatás nélkül fejest ugrunk a témába, hogy aztán a környezetet és a szereplőket épp hogy a történet most már kötelező irányában haladva, menet közben ismerjük meg. James atya ugyanis sorra járja a falu lakóit, legalább is annyit, ahányan kényelmesen elférnek egy filmben mellékszereplőként, illetve potenciális gyanúsított minőségben. Hogy aztán másfél óra múlva valóban ott álljanak ők ketten a tengerparton.



Bár a köznyelvben a kifejezést egyszerűen mint különféle nehézségekkel teli utat emlegetjük, a Kálvária (Golgota) konkrétan annak a helynek a neve, ahol Jézust kivégezték. S mivel itt épp egy egyházi ember halálára készülünk egy konkrétan megjelölt helyen, akinek azonban előbb egy hetes kálváriát kell végigjárnia, máris micsoda sokfelé mutató címre leltünk itt Húsvéthoz közeledve. Látható hát, nem egy összecsapott vállalkozás most sem John Michael McDonagh filmje, ahogy A guardista is kifejezetten üde színfolt volt a 2011-es felhozatalban. Csakhogy hiába látjuk ismét Brendan Gleesont illetve a hűvős-tengerparti ír tájat a főszerepben, a Kálvária épp A guardista keltette elvárásoknak nem felel meg. Abban ugyanis nyoma sincs előbbi szarkazmusának és humorának, viszont megölnek benne egy kutyát, amit én személy szerint elég rosszul viselek még filmen is. Nyilván nem lehet elvárni senkitől, hogy ha egyszer elszórakoztatott minket egy szexista-rasszista prosztó zsernyák karakterével, akkor ettől kezdve mindig ilyen alakokat kell felsorakoztatnia, de az talán védhető, ha legtöbben ezúttal is fanyar humorú komédiára számítottak. Erről azonban szó nincs, itt minden snitt komoly, mint a keresztre feszítés, s bár néhány tökös kiszólás valóba színesíti a párbeszédeket, nyilvánvalóan egészen más volt az író-rendező szándéka ezzel a filmmel, mint a korábbi alkalommal. Még azt is aláírom, hogy Donagh remek karaktereket talált ki ahhoz, hogy egy klasszikus ki-lehet-a-gyilkos krimiszituációt skicceljen fel az írzöld végtelenre, annál fájóbb, hogy aki végül szemben áll vele a hullámok előtt, s ezzel nem spoilerezek el semmit, gyakorlatilag bárki lehetne azok közül, akiket megismertünk a mögöttünk hagyott másfél óra során; neki sincs semmivel súlyosabb motivációja/háttérsztorija a többieknél, leszámítva ugye az első mondatban elhangzottakat. Így aztán bármennyire is súlyos helyzetekkel találkoztunk a film egésze során, számomra ezek se nem állnak össze egy folyamatos, logikus lépésekkel előre haladó történetté, se nem szórakoztam rajta úgy isten igazából. Mindkettő megbocsátható, csak ez nem az az írás.