Majdnem olyan, mintha John Turturro forgatott volna egy Woody Allen-filmet, csak ez jobb. Sokkal jobb, a Bérgavallérban ugyanis minden a helyén van.

Nehéz ugyanis eldönteni, hogy az író-rendező-főszereplő plagizálni, parodizálni vagy meghaladni akarta a kollégája nevével illethető zsánert, mert abban talán megegyezhetünk, hogy a Woody Allen-film, legalább is egy igen vastag korszakát tekintve, így önmagában egy kategória. Most azonban saját pályáján kellett valakinek új színt vinnie 78 éves zseni játékába, és ebből végül mindenki gazdagabban jött ki. Még olyan jelenetet is kapott, amikor a kamerának van ideje relatíve akár hosszabban is időzni az arcán, mert épp valami fontosat talál mondani, kivételesen lassú, finom szavakkal. Nincs róla szó, hogy ellopná a show-t Turturro elől, tökéletesen áll neki a mellékszereplő funkciója, hiszen egy mankó, egy terelőjuhász ő ebben a történetben. Vagy ha már pályát említettem az előbb: egy előkészítő, aki sorra hozza ziccerbe fiatalabb csapattársát, hogy aztán mindketten fogadhassák a tapsot.



A Bérgavallér ritka ellentmondásokat old fel magában játszi könnyedséggel. Egy férfiprostiról szól, de az első perctől leplezetlenül romantikus, méghozzá nagyon konzervatív módon, ha lehet ilyet mondani. Legalább is obszcenitásnak az árnyéka, a lehetősége sem merül fel, a Tök alsó eszünkbe se jut, ellenben a Manhattan vagy A rádió aranykora igen. Disztingvált, de sziporkázó humor, párkapcsolati problémák, New York, zsidó viccek és egy neurotikus Woody Allen a fő hívószavak; utóbbi már a kezdő jelenetben, a felvezető monológban ironikusan megidézi önmagát, amikor arról beszél, a bőrgyógyászánál járt épp a minap, de ne aggódjunk, semmi komoly. De még egyszer: a film így is alapvetően Turturroé, már csak azért is, mert ő az, akiről el lehet hinni, hogy piacképes, ha egyedülálló asszonyok szórakoztatásáról van szó. S bár azt mondja kerítőjének, hogy nem őrá, hanem egy George Clooney-ra van inkább szüksége ehhez a melóhoz, valójában pont azt a negyven pluszos, kimért, finom és titokzatos mosolyú úriembert jeleníti meg, amit említett (bár a friss hírek szerint épp eljegyzett!) ősz hajú sztár. Ez a két, igen ellentétes habitusú férfi teremtik meg tehát a klasszikus buddy-movie alapjait, hogy aztán a szépsége zenitjét már több elnöki ciklussal ezelőtt meghaladott Sharon Stone (szintén önmagára utal: „Most voltam egy AIDS-gálán, kicsit felzaklatott") és leszbikus szeretője legyenek, akik katalizátorként hatnak az eseményekre. S míg mi azon morfondírozunk, hogy Woody Allen miért él együtt egy afro asszonnyal és annak három színes bőrű kisiskolás gyerekével, addig szép lassan bekúszik a történetbe Vanessa Paradis, a zsidó özvegyasszony, akinek jelenléte borít mindent, még ha maga nem is tesz semmit.


Első osztályú a forgatókönyv, igazán ritkán mondhatjuk ezt el, de ebben tényleg minden a helyén van. Még Liev Schreiber is, pedig ő aztán tényleg csak a bohóc szerepét kapta a reménytelenül szerelmes kóser-zsaru gúnyájában, aminél viccesebb jelmezt évek óta nem láttam. Nem olyan hosszú ám az élet, hogy minden apró öröm mellett szó nélkül elmenjünk: tessék megnézni a Bérgavallért.