Egy, csak egy legény van talpon a hardcore punk vidéken, ez pedig nem más, mint az OFF!, ami ismét egy kitűnő lemezzel jelentkezett.

A különböző 80-as évekbeli klasszik hardcore együttesek (Circle Jerks/Black Flag, Red Kross, Burning Bridges, Rocket From The Crypt/Hot Snakes) egykori tagjaiból verbuválódott OFF! mindig is roppant egyszerűségre törekedett. Alapvető megfigyelések (Now I'm Pissed), nevek (Jeffred Lee Pierce) vagy épp keserűen tárgyilagos tényközlések (Full of Shit) képezik ugyanis a Los Angeles-i formáció eddigi munkásságát, melyben átlag 1-2 perces dalrohamok és párszavas frázisok kerülnek prezentálásra lehetőleg azt az érzést keltve, hogy Keith Morris épp a hallgató arcától három centiméterre üvölti a mondandóját. És bár a mára már erősen kihalófélben lévő műfajnak mindig is része volt a félreérthetetlen direktség, az OFF! mégis olyan, mintha a XXI. századba ültetné át a zsáner hagyományait. A csapat szerzeményei a lehető legrövidebb idő alatt, a lehető legnagyobb lendülettel szeretnék közvetíteni a lehető legtöbb információt, manapság pedig, amikor annyi köntörfalazás, összeesküvés elmélet és nyakatekert gondolatmenet terheli le az ember agyát, talán mindennél jobban szükség van egy ennyire nyers bandára, ami úgy zökkent ki a világ monotóniájából, mintha egy méretes hallal csapná pofán az embert.



A hardcore szellemének megidézése nagyon-nagyon veszélyes feladat: kiváló elrettentő példa lehet ellene az a szappanopera, amit a két reuniózó Black Flag művel egymással, kicsinyeskedéssel sárba tiporva mindazt, amiért annak idején annyit gürcöltek. Persze érthető a nosztalgia, azonban ha vén HC fazonként a múltba szeretnénk révedni, legalább csináljuk úgy, ahogyan az OFF! teszi azt: kicsit komótosabban, kicsit lassabb tempóban, de még mindig olyan erővel, amivel egy bikacsordát is meg lehetne zabolázni. A Morris/Coats/McDonald/Rubacalba koprodukcióban ugyanis az a legjobb, hogy pontosan tudja, hol vannak a határai. És noha az ízületek, a csontok és a hangszálak már nem úgy szuperálnak, mint régen, a dalszerzői vénában még csordogál a vér rendesen: mint ahogy azt a 2014-es Wasted Years alapján látjuk, ha 15-24 percnyi dühtől fűtött őrjöngésre vágyunk, a tapasztalatlan fiatalok helyett jobban járunk, ha még mindig a szakavatott, kopaszodó professzorokra támaszkodunk. Nem hivalkodóan, hanem sokkal inkább közönségesen erőteljes megszólalás, fékezettsége ellenére is velőtrázó tempó és persze temérdek, temérdek és temérdek harag a formáció üzemanyaga harminc évvel azután is, hogy a tagok egy szelet kenyérért és pár dolcsiért körbeutazták az Államok minden zugát. És bár az életszínvonal és a népszerűségi ráta miatt ma már nyilván egyikük sem panaszkodhat, a tény, hogy pont annyira veszik komolyan magukat, mint amennyire egy csapat 50 körüli lázadót komolyan lehet, ha nem is nélkülözhetetlen, de egy minden ízében jóleső és kellő formációvá teszi a Keith Morris vezette kvartettet.