A fél Wehrmacht egy tízéves zsidó kisfiút üldöz, aki árkon-bokron-Visztulán keresztül küzd az életéért és hogy megöregedve majd elmesélhesse a történetét.

Akár A passió egyfajta ikerfilmjeként is gondolhatunk a Fuss, fiú című új holokauszt-mozira, amelyben a főhős megy, szenved, megy, szenved, megy, szenved. Se ott, se itt nincs sok értelme ezt számon kérni; ha egyszer a rendezői koncepció az volt, hogy elmeséljen egy szenvedéstörténetet, annak állomásait, illetve amely során azért meg-megcsillan az irgalom fénysugara, sőt még az életöröm is pillanatnyi időre, akkor mi nem mondhatjuk neki, hogy: de miért ez? Viszont mi mérsékelten szórakozunk azon, ahogy a tízéves Jurek megszökik a varsói gettóból, kóborol az erdőben, éhezik, megverik, rágyújtják a házat, lelövik a kutyáját és elveszíti fél karját. Mondhatni, a Fuss, fiút egy megerőszakolt Tóth Orsi választja csak el A nagy füzettől.



Nyilván nem várta el senki, hogy a hasunkat fogjuk majd a nevetéstől, a cél itt az emlékeztetés volt, nem a szórakoztatás. Ugyanakkor a holokauszt-filmek szubzsánere azért nem egy piaci rés. Fel kell kötnie a gatyáját annak, aki újat (újabb megközelítésben) újabb formában akar beszélni a most már iparcikké degradált borzalmakról, ám a Fuss, fiú ezek közül egyikre sem törekszik. Kicsit meglepő volt azt hallani az alkotóktól a magyarországi bemutatón, hogy egyrészt, direkt nem akartak egysíkú karaktereket használni, hiszen mindenkiben egyaránt felüti fejét a jóság és a gonoszság is, másfelől, hogy Európában kellett ennek elkészülnie, mert az amerikaiak valami melodramatikus giccset faragtak volna belőle. Azért volt furcsa, mert a szereplők 90%-a vagy klasszik filmes sablonnáci, aki ha kell, ha nem, házakat gyújt fel és nem ismeri Goethét, vagy gigaszívű érző kisember, aki saját biztonsága árán is óvja az idegen gyereket. Vannak, valóban vannak a filmben olyan figurák, akiket nem mindig tudunk hova tenni: az egyik tiszt előbb kivégezni készül Jurekot, majd amikor viszontlátja, még falaz is neki. Aztán ott a gazdasszony, aki épp az előző nácival fekszik össze férje háta mögött, ugyanakkor mindent megtesz a gyerekért, amikor az életveszélybe kerül. De egy kezemen meg tudom számolni mind ezen karakterek számát, mind a vásznon töltött perceiket. Ami pedig a másik állítást illeti, nem tudom, mi lehet ennél melodramatikusabb giccs. Ha két kutyát lőnek le benne?


Elismerem, ellenpontozva a burjánzó szenvedést, időnként kifejezetten ifjúságifilm-feeling üti fel a fejét, ha a főhőst épp befogadták valahol és nyugalmi időszakot él meg. Az egyik ilyen, szinte vicces (!) jelenetben azt látjuk-halljuk, amint képtelennél képtelenebb melodramatikus és giccses történetekkel eteti aktuális házigazdáit, akik egy-egy bevallottan fiktív bulváros résznél sajnálatukat kifejezve még egy bő kanál ételt szednek tányérjába. Ezek után. mondjuk. fenntartással fogadom az agg Jurek állítását (aki a film végén saját jelenlétével ad súlyt az igaztörténet-címkének), miszerint ez a tenger kaland pontosan úgy esett meg vele, ahogy a film ábrázolja. Bár ha tényleg ekkora erőket fordított a német hadsereg arra, hogy elfogjanak egy tízéves gyereket, nem csoda, hogy elveszítették a háborút.