Aki hallott már Llewyn Davisről, nyilván hazudott már ennél nagyobbat is, hiszen a világon senki nem ismeri. Pedig több száz is van belőlük. Évente.
Nehéz kenyér a zenészé, a fix fizetésnél még egy Mars-expedíció is életszerűbb számukra, a bársony hang és a gitár pedig jól jön, ha megfektetjük a haverunk feleségét, de bejelentett lakóhely nem jár érte. Sőt idővel a kanapéjukat egy-egy éjszakára felajánlók száma is vészesen fogyni kezd. Pedig Llewyn a nyugati történetmesélés alapelvei szerint valóban többet érdemelne bűnnel, bűnhődéssel, szerencsével, küzdelemmel és vérrel telített kálváriája végén – de hát akkor ez is csak valami ócska kis mozi volna.
Lássuk be, az amerikai álom annyira '80-as évek. Semmiből jött címszereplők avanzsálnak szupersztárrá, lenézett utcazenészek magasztosulnak fel a „világ leg"-gel kezdődő jelzőket kapva magukra útközben. Pedig a való világ ennél sokkal inkább reprezentált szereplői a semmiből jönnek és ott is maradnak. Lenézett utcazenészként kezdik, de ha találnak rendes munkát, inkább beállnak matróznak. Llewyn Davis, bár elvileg a film alapul vett konkrét személyeket, valójában egy gyűjtőfogalom, a soha be nem futott tehetségek közös neve. És nagyon jó, hogy vannak rendezők, akikben viszonylag nyugodt szívvel meg lehet bízni, mert nem nagyon tudom, ki lett volna még képes Llewynról filmet forgatni, hogy az bárkit is tovább érdekeljen, mint amíg lejátszunk egy kislemezt. Nekik ugyanis megvan a szarkasztikus világlátásuk, ami igen jól jön az ilyen ágrólszakadtakról szóló balladáknál. Mert nehogy olyasmit képzeljünk el, amit minden kocsmában hallunk ötven feletti férfiaktól, akik akkora tehetségek voltak annak idején, hogy a fal adta a másikat, csak a) nem engedték nyerni a Ki-Mit-Tud?-on, b) inkább maradt a haverokkal, c) az a rohadt rendszer. Llewyn Davisnek lenni annyit tesz, hogy igen, valóban megvan benned a tehetség, még az is lehet, hogy több, mint néhány befutott sztárban, ám ez, ha nem is lényegtelen, de negyed-ötödrangú szempont. Tízszer annyi tehetség van ebben a pillanatban is, abban a fővárosi kerületben is, ahol most ülök ezt gépelve, mint ahányra valaha is felfigyel a világ. Ez nem az élet nagy igazságtalansága, hanem matek.
Ethan és Joel Coen ezúttal sem a kommersz, sem a fesztiváldíjak felé nem tett határozott lépéseket, jelen filmjük inkább örömből készülhetett. Nem súlytalan, mégis könnyed, nem épít nagy egyéni alakításokra, de mintegy melléktermékként mégis leesik belőlük egy-egy. Például egyik kedvenc színészük, John Goodman arcáról, aki igazán szűk időt, egyetlen szentenciát kapott a forgatókönyvtől, de azt az embert, akit megformál, nem felejtjük el, az hétszentség. Hasonló mellékösvényekről integet Justin Timberlake (itt csapjunk az asztalra: ezt se mondtuk volna meg tíz évvel ezelőtt!), a pojáca zenész önironikus szerepében, ahogy Carey Mulligan is, aki a legmetszőbb szövegeket kapta meg, még ha annak nagyobbik fele a fuckból tevődik is össze. Maga Oscar Isaac pedig kénytelen fanyar és visszafogott arcot vágni, hiszen ez is Llewyn Davis jellemének egyik lényege. A másik, hogy élete, ha unalmasnak épp nem is nevezhető, de mégiscsak körbejár, s ezt a film egy váratlan keretes szerkezettel egyértelműsíti is. Vagyis mindig akadnak reménykeltő dollárok és bíztató megbízások, de ezek ritkán növik ki magukat Bob Dylan-szintű karrierré. De legalább néha megkerül egy elveszett macska.
