Mindenkinek meg kéne találni a magához való tollát, s akkor egy sokkal boldogabb országban élnénk... - írtam két évvel ezelőtt és ez a kis íróasztalkultúrás sorozatom sosem is volt aktuálisabb, mint éppen most Ladislao José Biro, avagy Schweiger László József, avagy Bíró László, a golyóstoll feltalálójának születésének 117 évfordulóján.

Minden személyiség más tollal tud igazán jól írni, bár az igazán jól írás persze még nem azt jelenti, hogy jót is ír, sokkal inkább azt, hogy megvan a lehetősége a jóság minőségére.

Apró dolgokban rejtezik az Isten. Mindig erre a megállapításra jutok. Például a tollhegyekben. Persze van a Bazilikában és Borobudurban, no meg a szentekben és a szent iratokban, talán még az ereklyékben és nagy műalkotásokban is egy csipetnyi belőle, de ezek sosem álltak olyan közel hozzám, mint egy pohár bor vagy egy szép toll, egy darab kő vagy éppen az eső utáni friss fuvallat. Tán nem eretnekség azt gondolni, hogy az igazi pátosz porlétünk felismerésénél kezdődik, és az igazi spiritualitás az elmúlás elfogadásánál. Messziről kezdtem, pedig a hozzám lehető legközelebbi tárgyakat szemlélem. Azokat, melyek kötnek valami nem tárgyihoz, azokat, melyek többet jelentenek nekem, mint bármelyik nagy épület, vagy bármekkora attrakció. Itt fekszenek előttem, és önmagukban pusztán eszközök, de én tudom, hogy honnan jöttek, kikhez kötődnek, mikor érzik magukat igazán jól.

Kevés olyan fontos és igazán szép jegyzet van, mint a zentai költő és rózsakertész, Danyi Zoltán két (most már négy - szerk.) esztendővel ezelőtti „Hamvas tollhegye" című írása, melyre nem oly rég a szentendrei Hamvas-kiállításról szóló cikkemben is utaltam. Hamvas egy kevéssé ismert esszéjéről van benne szó, az Íróasztal-kultúráról, és Hamvas tollhegyeiről, melynek eredetére – egy angol manufaktúrára – Danyi Zoli rá is mutatott. Mára romhalmaz az egész. Maradt egy nagy író néhány apró tárgya, s én mostanában, hogy utcákat és díjakat neveznek el róla, egyre inkább azt érzem, hogy ezek a kicsiny tárgyak jobban kifejezik mindazt, amit az íróról gondolhatunk írásai alapján, mint bármi más.

Nem titkolt reményem, hogy az íróasztal-kultúra mozgalommá lesz Magyarországon, s az ismeretlen rend és a kifinomult ízlés visszalopja magát az egyébként aranykoréhes honfi és honleány szívekbe, hogy onnan az elmébe és a lélekbe szökjön tovább. Kétségtelen, hogy a tollak iránt érzett szenvedélyben van valami Oscar Wilde-i sznobéria, de néha azt kívánom, bárcsak tízmillió sznob országa lennénk. Az angoloktól nem szégyen tanulni, és a legtöbb angolban kétségtelenül van valami kis sznobság, amit egy olyan országból nézve, ahol különböző történelmi okok miatt kikopott az arisztokrácia, és a polgárság is merő anakronizmusnak hat, nehéz nem szomorkás féltékenységgel szemlélni. Tudom, kevesen osztják véleményem, hogy volt azért valami jó is a magyar nemességben, és volt valami egészen szép stabilitás az éppen csak ébredező magyar polgárságban is, mielőtt mindkettőt szanaverték. Pedig így volt.

Sokféle gazdagság van, s pusztán pénzt birtokolni még semmit sem jelent. Egy nagy terepjáró - sok esetben, főleg városi forgalomban - inkább fejezi ki a lelki szegénységet számomra, mint bármilyen státuszt. A valódi gazdagság óriási kérdés, és alighanem az emberi minőségnél kezdődik. De ha már szert teszünk némi vagyonra, szükségleteink biztosítjuk, családunk és környezetünk segítjük, akkor fektethetünk jó dolgokba is. Kinek mi a jó? Hamvas Béla szerint például a tollhegyek a lehető legjobb dolgok a világon. És ebbe alighanem igazat kell adni neki. Megvagyok azonban győződve róla, hogy minden típus, minden személyiség más tollal tud igazán jól írni, bár hozzá kell tennem, hogy az igazán jól írás persze még nem azt jelenti, hogy jót is ír, sokkal inkább azt, hogy megvan a lehetősége a jóság minőségére.

Éppen ezért nem lehet komoly író, aki élete során legalább egyszer kísérletet nem tesz arra, hogy rájöjjön, milyen az őhozzá legközelebb álló íróeszköz. Hamvashoz ezek a vágott tollhegyek és az igen finom töltőtolltinták álltak közel. Bevallom, én csak levelekhez használom töltőtollaim, nagy ritkán versekhez. Van berlini kék tintám, és egy drezdai zöldem, utóbbit nagyon kedves barátnémtól kaptam. Régebben megőrzésre nálam volt egy Greenwich-i parker töltőtoll, amely önmagában kincset ér, sajnos és érthető, hogy vissza kellett adnom. De sosem felejtem az érzést, amikor megtöltöttem azt a tollat ezzel a drezdai zölddel ébredéskor, és leírtam az álmaim egy fekete francia füzetbe. Huszonpár éves voltam, magyarul írtam és azt álmodtam, hogy európai vagyok.

Rajzoláshoz japán tus- és ecsetfilceket szeretek használni, s megfigyeltem rajzoló és építész barátaimat, hogy ők is ezeket részesítik előnyben. Pedig rajzolni csak nagyon ritkán rajzolok, akkor is pár vonal az egész, és az is inkább írás, mégis, ha már kép, akkor ezekkel a filcekkel a legjobb. Szabó Lajos jut eszembe és az ő kalligráfiái, ha ezeket a filceimet előveszem, s legtöbbször épp ezért csöndesen el is teszem őket. Meg kell érni a nyelven túli nyelvre is, így csöndben visszafektetem a japán filceket egymás mellé a tolltartómba, amit még Jáváról hoztam, s ha kinyitom, a szegfűszeges cigaretta és a trópusok örök illata csap meg, igaz csak egyetlen és gyorsan múló pillanatra.

Persze kaptam már tollakat öcsémtől és barátomtól is, melyeknek nagyon örültem, csak sajnos mindig golyóst és túl kéket, amikkel leginkább számlákat és szerződéseket töltök ki, kétségtelenül fontos iratokat. Az ajándék tollak közül a kedvencem mégis az a vetkőzős nős, amit már nem is emlékszem, hogy kitől kaptam. Írni ezzel sem lehet, de annyira gagyi, hogy már szeretem. Mosolyra fakaszt, öniróniára késztet, éppen ezért féltve őrzöm, mint egyik legnagyobb kincsem. Fontosak még az igazán jó ceruzák, én mindkettőt kölcsönbe kaptam, és sosem adtam vissza a ceruzához nálam sokkal jobban értő rajzoló barátaimnak. Könyvekbe igyekszem ezekkel jegyzetelni, ha már elfogytak a színes matricáim.

Végül pedig elértünk a legfontosabb tollhoz, ahhoz, amivel a legtöbbet írok. Hosszú évek és rengeteg kudarcba fulladt kísérletezés után rájöttem, hogy számomra mindennapi használatra a fekete tintával töltött, medium vastagságú heggyel megáldott, rollerball tollak a legtökéletesebbek. Ebből is van egy úgynevezett urban stílusú, melynek ergonómiája és súlya megfelelő, tökéletesen fekszik kezembe, és ami a legfontosabb, nem hallom sercegését a lapon. Hangtalan szalad kezemben, ró sort újabb sorra, s arra emlékeztet, hogy nekem is ilyen csendesnek, alázatosnak kellene lennem.

Mindenkinek meg kéne találni a magához való tollát, s akkor egy sokkal boldogabb országban élnénk, persze nem szabad megfeledkezni arról, hogy az igazán nagy művek mindezek után nyugodtan íródhatnak tompa ceruzával zsíros papírfecnire, ócska számítógéppel vagy éppen egy telefonüzenetbe. Mégis, aki az íróasztalkultúra szépségét megérti és magáévá teszi, az talán teljesebb emberré lehet.

(Az eredeti cikk megjelenése 2014. 05. 17.)

A sorozat további részei