Hidd el, kedves olvasó, már most tudod, mi lesz a film tanulsága. Akkor is, ha még a sztorit sem ismered. De azért ne menj el mellette szó nélkül.

Csak abból tudható, hogy nem egy vér ostoba és másodosztályú komédiáról van szó, hogy a Cirko forgalmazza, egyébként az eredetiben simán A teáskanna címet viselő film itthon Dollár, kanna, szerelem kód alatt toboroz magának nézőket – ami így nem lesz könnyű. Arra gondoltam, hogy fekete humorral megoldani, miként amortizálja le egy ember személyiségét és kapcsolatait a pénzsóvárság, igen izgalmasnak tűnik. De aztán elég hamar összezavarodtam, mert egy duplacsavarral kiderült, hogy mégsem az a típusú film lesz ez, amitől Cannes-ban sírva fakadna a Lars von Trieren edződött közönség, és itt már abban sem voltam biztos, miért gondoltam ezt.

Szóval az alapszituáció valóban rém egyszerű: fiatal párnak, akinek szerencsétlen anyagi helyzetét a leeső biciklilánc és a hiábavaló állásinterjúk fejezik ki (meg az „üres a hűtő" mondat, ha még mindig nem értetted meg), jártában-keltében a kezében marad egy pénztermő teáskanna. Na bumm, az vesse rájuk az első követ, akivel ez még nem fordult elő. Ám a kanna nem simogatás hatására printeli a bankjegyeket, hanem ellenkezőleg, ha tulajdonosai fájdalmat okoznak maguknak, de még inkább egymásnak. És ebből fejlődik ki aztán ez a morális problémafelvetés, hogy képes-e megálljt parancsolni az ember a mohóságnak, észreveszi-e, amikor atomjaira bomlott minden, ami örömöt okozott neki az életben.


A srácokról az első negyedórás expozícióban ugyanis az derül még ki amellett, hogy szegények, hogy bolondulnak egymásért. Például reggeli helyett szex – amúgy is ajánlom mindenkinek, mert költséghatékony. A továbbiakban is klasszikus struktúrával él a forgatókönyv, jön a kezdeti extázis a szórjuk a pénzt-montázzsal, majd az első gyanút keltő jelek után eljutunk a súlyos válságig. A hangulatom ingája pedig olyan féltávnál már meg is nyugodott egy megbízható középértéken: nem bonyolult, de kedves film a teáskanna története, egy kicsit még vicces is Michael Angarano és egy cuki Juno Temple-vel – utóbbit nemrég a Gyilkos Joe-ban láthatta a kisebb svunggal érkező, de értékes filmekre is odafigyelő hazai közönség.


Az egész ötlet egyébként láthatóan szívügye a Ramaa Mosley-Tim Macy kettősnek, előbb képregényt, majd kisfilmet is készítettek belőle, mielőtt nagyjátékfilmként vélhetően most már befejeződött a transzformációk sora. A fekete komédia helyett most már inkább nevezném szarkasztikus felnőtt mesének, amely felmenői között megtalálható mind a Szürkületi zóna vagy A doboz, mind mondjuk a Továbbállók (ha arra emlékszik bárki). Jobban örültem volna, ha karcosabb a stílusa, vagy kifolyik benne egy-két vastagbél a padlóra, mert így túl sok engedményt tett a családbarát irányába. Az meg úgy már nem annyira fekete humor, inkább piszkosszürke. Már majdnem drapp.