A neten gyakran találkozunk olyan fan-made videókkal, mint „Milyen lett volna a Blöff, ha Wes Anderson rendezi" stb., s most valóra vált a geg: Mundruczónál ilyen a Lassie.

A Fehér isten bizonyos szempontból Mundruczó Kornél eddigi leginkább közönségbarát filmje, más megközelítésből viszont a legkevésbé az. Valóban az artisztikus megoldásoktól sokak számára túlterhelt korábbi filmjei után ez szinte mese, jóllehet felnőtteknek; jól írta egy cannes-i tudósító, hogy már-már a Majmok bolygójával rokon. Ez nem azt jelenti, hogy a Fehér isten pofonegyszerű és végképp nem azt, hogy könnyű, de kétségtelenül világos ívű, követhető thriller, illetve eleve zsánerfilm. Ugyanakkor az ember már csak olyan, ha esztéta, ha vasmunkás, hogy nem szívesen nézi, ahogy kutyákat kínoznak és gyilkolnak, százszor inkább csinálják emberrel, azt legalább már megszoktuk a moziban. És hiába tágabb értelmezési lehetőség meg metafora, akkor is az ott egy háziállat a képen, s ettől alig bír a néző elvonatkoztatni. Talán mert azt is alig akarjuk elhinni, hogy ilyen meghökkentően jól idomíthatók. Bármennyire pronyó értelmezésnek tűnhet ez, akkor is egy primer élmény és én hiszem, hogy Mundruczó ezzel nagyon is tisztában van. Mintha a sokat próbált nézőinek akarná bebizonyítani, hogy nincs az a keményszívű kortárs dráma rajongó, akiből ne lehetne kifacsarni egy-két könnycseppet.

De tényleg lépjünk egyet hátra és nem megtagadva az előzőeket, nézzük a filmet úgy, ahogy valóban funkcionál, egy elismerésre méltóan finom érzékkel megalkotott, összetett, zavarba ejtő drámaként. A Fehér isten nem Állatfarm, ahol mindenki egy az egyben megfeleltethető valakinek vagy valakiknek, Mundruczó ennél azért árnyaltabb megoldásokkal szokott élni és teszi ezt most is. Ettől még világlátása nagyjából körülírható, s ez nem kizárólag a művészetet, az alkotás mikéntjét érinti, de feltételezem, társadalmi konkrétumokhoz való viszonyát is. Legalább is a néző számára kirajzolódhat valami, legfeljebb nem lesz két ember, akinek ugyanaz (ez egyébként is így van jó esetben). Mindeközben viszont bármiféle szájbarágás vagy didaktika szóba sem jöhet. S hogy a Fehér istent gyakran nevezik újságok a rendező eddigi legjobb filmjének, annak nem az az oka, hogy nem értik, mit akar mindig a nemi erőszakkal/testvérgyilkossággal/bambán néző amatőr színészekkel, hanem inkább, hogy mostanra telítődtünk ezekkel és sokunk szerint ezek a megoldások sosem adtak hozzá annyit a filmhez, mint amennyire markánsnak meg bátornak tűntek alkotói nézőpontból. A Fehér isten legyen bizonyíték, hogy nem kell mindig fejbúbig gázolni a művészetben, néha elég állcsúcsig is.


A jelenlegi siker speciel ugyanannyira dicséri a kutyás jelenetekért felelős valamennyi szakember érdemeit, mint a rendezőét. Felteszem, nem ő instruálta az állatokat, hogy akkor most nézzenek nagyon búsan, mert a gazdi elhajtott stb. De nem csak idomárokra gondolok, hanem mondjuk a vágóra, aki snittekből összerakott olyan jelenetsorokat, amelyekből aztán mégis szuperintelligens színészkutyák köszönnek vissza ránk. (Ha mégis ez utóbbi volt a helyzet, elnézést kérek a tévedésért.) Azt a gondolatot azért nem osztom, hogy hollywoodi mércével mérve is mesteri apokalipszis-hangulatot teremtett Budapest utcáin a falka – kétszáz kutya vett részt a forgatáson és annyinak is látszanak, nincs semmi csalás a képekkel, hogy kétszázezer vérszomjas fenevadként hasson a menet. Épp ezért itt van is egy pici döccenő számomra a dramaturgiában, de mást nem nagyon tudok felróni neki, ha nagyon akarok se. Ráadásul az az igazság, hogy nem is nagyon akarok.