Nem tudom, Moodysson ezzel deheroizálja a punkot, vagy nem is gondolt bele, csak egy imádnivaló ifjúsági filmet akart, mézes máz nélkül. A lényeg, hogy hatásos lett.
Amikor 11 évesen elkezdtem biztosítótűket aggatni az ingemre és megkaptam első Exploited-pólómat, valószínűleg azt gondolhattam, valahogy így kell kitörni a foci-tanulás-New Kids On The Block hármas köré szerveződő langy takony közönyből, amit az osztálytársaim használnak szemellenzőként. Aztán a nagymamámmal elballagtunk egy játékboltba, ahol kaptam egy műanyag gitárt. Mondom, kemény voltam, mint a kád széle. Ja, hogy ez a ’91-ben volt, amikor nem hogy a punk, de már a disco is meghalt, csak az Omega nem, az ma is hasít, akkor viszont lehet, mégis kár volt bohóckodni, úgy tenni, mintha legalább egy tízessel korábbi évet mutatna a naptár. Erre mit hallok a Mi vagyunk a legjobbak! első tíz percében? Hogy egy szőke fürtös burzsoá a suli menzáján kioktatja a fiúkat, ja nem, lányokat, hogy ennek a stílusnak már vége, megmondta a bátyja is. Pedig Bobo és Klara pontosan tudja, hogy amíg igazságtalanság meg Human League van a világon, addig a lázadás és a tagadás is ki kell karmoljon magának egy talpalatnyi földet.
Lukas Moodysson filmjeinek szíve-lelke van, ami könnyen elvonja a figyelmet arról, hogy emellett milyen intelligensek is. Most is kivételesen finoman mesél punkságról, serdülőkorról, a nyolcvanas évek Svédországáról, közben néha épp olyan ál-anakronisztikusan rángatja a kamerát, mintha még mindig divat lenne a dogma, s szűrőzi ronccsá képeit, hogy jobban átjöjjön a nyolcvanas évek. Ugyanakkor épp ezzel a finomsággal tökéletesen kifogja a szelet a lázadás vitorlájából,
megjelennek a családi problémák és iskolai konfliktusok, a kirekesztettség, a dühből zenélés, de valójában ezek mind a gyerekek szintjén súlytalanok, nem valódi csöves-problémák, mint amikről a Garázs-hallgatók írtak anno Nagy Ferónak. Ezzel pedig az egész punkjelenséget valahol egy gyermeki játéknak, a serdülés egy bájos velejárójának festi le most, 2014-ben, amikorra már minden lehetséges lázadásról kiderült, hogy póz. Mintha mindegy volna, hogy a gyerekkorunkat áhítjuk vissza vagy egy olyan élethelyzetet, amikor jóleső és érvényes cselekedetnek tetszik a széllel szembe vizelés; az érzés tulajdonképpen ugyanabból ered, nevezzük nosztalgiának, elvágyódásnak vagy mátrixnak.
