A világ legfeleslegesebb tevékenysége kritikát írni egy Adam Sandler-filmről, mert hát mégis mit tetszik gondolni, milyen lett? Mától megy a Kavarás a mozikban.

Formabontásról nemigen beszélhetünk az új Sandler-opusz kapcsán, a struccon lovagló apafej-figura romantikus vígjátéka pontosan az, aminek tűnik. Én különben ilyenkor nem feltétlen verem már a fejem bőrkötéses Bergman-biográfiába, tisztában vagyok vele, hogy nyár van, valamikor ezeket is be kell mutatni, illetve most miért hazudjak, kétszer én is mosolyogtam rajta. Illetve én azt is megértem, hogy az ember örül az állandóságnak, értékeli a biztonságot, és ha tíz évvel ezelőtt tetszett neki egy Adam Sandler-vígjáték, akkor most is nyugodt szívvel választhatja ezt szombat esti programként, a csalódás rizikója kisebb, mint annak, hogy Usztics Mátyás beszédet mondjon a Pride afterpartyn. Szerintem amúgy Sandler az egyetlen színész az ismert galaxisban plusz Középfölde, akinek még csak korszakai sincsenek, filmjei nem vethetők össze egymással oly módon, hogy mondjuk „az Apafejnél ötletesebb, de a Távkapcsnál összecsapottabb”, mert ő így ahogy van, egyazon dolgot jelent majd’ két évtizede minden lehetséges szemszögből nézve. Épp mint egy kisüveges kóla, ami most jött le a gyártósorról, egyik olyan, mint a másik és szürcsölje bátran, aki kedveli, akit meg puffaszt a szénsav, kerülje el.


A film promóciójának egyik bulvárilag releváns összetevője egyébként, hogy Sandler és Drew Barrymore épp tíz éve játszottak együtt az 50 első randiban, bár az a Kavarás mellé helyezve ma már egy Monty Python bestofnak tűnik. Itt egyedülálló szülőkként próbálnak fejest ugrani ismét a randizás mélyvízébe, s bár elsőre legszívesebben belefojtanák egymást, idővel jön, aminek jönnie kell. Addig is kényszerűségben együtt töltött nyaraláson vesznek részt Afrikában, ahol nem csak a két szingli szülő, de a félárva gyerekek is fokozatosan hántják le magukról fóbiáikat és barátkoznak össze, mert mindenkiben van valami kis jó. Mindeközben egy sor szinte sértően kézenfekvő panel gördíti előre nagy nehezen a forgatókönyv csikorgó kerekeit, felvonultatva mind az ételköpködős, állatos és afrikai akcentusos poénokat, majd egy békából királylány (lassítva közeledik, haja lebben, szájak tátva) megoldással téve fel a koronát az addigi erőfeszítésekre. Bár épp ez utóbbin legalább csavartak egyet.


Szóval tényleg én érezném kellemetlenül magam, ha 2014-ben elkezdenék azon rugózni, hogy ezzel mi a baj, hiszen kinek akarok bizonyítani mit? És egyébként is, ha a lapos mellű lány kivirul, az özvegy újra megtalálja a szerelmet és még a kis apátlan vakarcs is életében először eltalálja a baseball-labdát, akkor mi itt a gond?