Bár Sharon Van Etten legutóbbi lemeze sem volt hétköznapi anyag, Are We There című friss albuma talán még a 2012-es Tramp színvonalánál is tovább megy egy lépéssel.


A 2009-es Because I Was In Love, illetve a 2010-es Epic által elkezdett kiteljesedési hullámnak a maga nyitottabb, céltudatosabb látásmódjával méltó lezárása volt a Tramp, ami után ésszerűen merül fel a kérdés, hogy most akkor hova tovább. Ez a puhatolózó, a lehetséges jövőbeli útvonalakat finoman kitapasztaló látásmód a hívószó az aktuális Are We There esetében, ami, bár sokszor nyúl sok minden felé (van a múlt felé biccentő ujjgyakorlat, van billegő ritmusú kába dal, és megrökönyödtetően őszinte zárás is), mégsem esik bizonytalanságba, hiszen ügyesen használja ki saját nyitott szellemisége lehetőségeit. A mértéktartó elektronika és a hangulati változékonyság miatt pedig ezúttal valamiért sokkal kevesebbszer érezhetjük azt, hogy a Föld a legnyomorultabb hely a világon - hisz noha Van Etten persze még mindig nagyon szereti a búslakodást, most mégis derűlátóbbnak tűnik, amit a kitárulkozó hangulat és a némileg kevesebb siránkozás is alátámaszt. A dalokkal pedig ezúttal sincsen számottevő probléma: a lemez legtöbb számát nem kell sokáig pesztrálni, hogy felfedje előttünk legvonzóbb oldalát, és igaz, hogy a szerzemények talán nem fonódnak össze olyan szorosan, mint a legutóbbi alkalommal, ezzel azonban vagy azért nincs értelme foglalkozni, mert épp elsodor minket a hatalmas érzelemáradat, vagy pedig azért, mert az illető épp arról énekelt, hogy a pasija vécéjében kakilt. Majdnem mindig van mire odafigyelni tehát az Are We There közben a látókör viszonylagos kiszélesedésétől a szövegek tudatfolyamszerű csordogálásáig, a koronggal kapcsolatban pedig noha még nem lehet biztosan megállapítani, hogy jobb-e elődjénél, azt viszont igen, hogy egy eddig is impozáns pályaíven jelöl a pályatársak számára egy újfent nehezen megközelíthető pontot.
82%