Bár Sharon Van Etten legutóbbi lemeze sem volt hétköznapi anyag, Are We There című friss albuma talán még a 2012-es Tramp színvonalánál is tovább megy egy lépéssel.

Nem mondhatnánk, hogy sokat fordult a világ Sharon Van Etten, illetve az általa is gazdagított singer-songwriter énekesnők körül az elmúlt két esztendő során, mert bár igaz, hogy az idén 33 éves hölgy 2012-es Tramp című lemeze lett karriere addigi csúcspontja, valamint hogy a mezőnyben olyan újoncok is szerepet kaptak, mint Waxahatchee vagy Torres, korai lenne még kijelenteni, hogy az amerikai művésznő ugrásszerű népszerűségi növekedésnek örvendett volna legutóbbi munkája után. Pedig sokhónapos távlatból akár még ez is teljesen indokolható lett volna: most visszahallgatva Van Etten harmadik stúdióalbuma ugyanis egy színvonalban és (néhol) hangulatában is emelkedett, meglepően tartós próbálkozás lett, amire még annak ellenére is kellemes örömmel gondolunk vissza, hogy bokáig tapicskol a világfájdalomban - lényegében nem tartalmaz mást néhány törött szívű, kesergős; itt szellősebbre és esetlenebbre, ott viszont sűrűre és meghatóra belőtt szerzeménynél. Azonban amíg a környezet nem változott, addig a dalnoknő nagyon is, hiszen többfős sleppjét inkább lefojtott magánprodukcióra cserélte, korlátozott létszámmal pedig talán magasabban szárnyal, mint eddig bármikor.



A 2009-es Because I Was In Love, illetve a 2010-es Epic által elkezdett kiteljesedési hullámnak a maga nyitottabb, céltudatosabb látásmódjával méltó lezárása volt a Tramp, ami után ésszerűen merül fel a kérdés, hogy most akkor hova tovább. Ez a puhatolózó, a lehetséges jövőbeli útvonalakat finoman kitapasztaló látásmód a hívószó az aktuális Are We There esetében, ami, bár sokszor nyúl sok minden felé (van a múlt felé biccentő ujjgyakorlat, van billegő ritmusú kába dal, és megrökönyödtetően őszinte zárás is), mégsem esik bizonytalanságba, hiszen ügyesen használja ki saját nyitott szellemisége lehetőségeit. A mértéktartó elektronika és a hangulati változékonyság miatt pedig ezúttal valamiért sokkal kevesebbszer érezhetjük azt, hogy a Föld a legnyomorultabb hely a világon - hisz noha Van Etten persze még mindig nagyon szereti a búslakodást, most mégis derűlátóbbnak tűnik, amit a kitárulkozó hangulat és a némileg kevesebb siránkozás is alátámaszt. A dalokkal pedig ezúttal sincsen számottevő probléma: a lemez legtöbb számát nem kell sokáig pesztrálni, hogy felfedje előttünk legvonzóbb oldalát, és igaz, hogy a szerzemények talán nem fonódnak össze olyan szorosan, mint a legutóbbi alkalommal, ezzel azonban vagy azért nincs értelme foglalkozni, mert épp elsodor minket a hatalmas érzelemáradat, vagy pedig azért, mert az illető épp arról énekelt, hogy a pasija vécéjében kakilt. Majdnem mindig van mire odafigyelni tehát az Are We There közben a látókör viszonylagos kiszélesedésétől a szövegek tudatfolyamszerű csordogálásáig, a koronggal kapcsolatban pedig noha még nem lehet biztosan megállapítani, hogy jobb-e elődjénél, azt viszont igen, hogy egy eddig is impozáns pályaíven jelöl a pályatársak számára egy újfent nehezen megközelíthető pontot.