Annyiszor festettük már falra az ördögöt, hogy lassan tényleg kezdem elhinni, van valami ebben az egészben. Hát ha ilyen jóképű pap mondja!
Majd’ tíz évvel ezelőtt Scott Derrickson kinyomozta, hogy élt s alkotott egy Emily Rose (valódi név, cím a szerkesztőségben?) nevű fiatal lány, akit úgy megszállt az ördög, hogy a fal adta a másikat. Készített is belőle filmet, korrekt közepes értelmetlenséget, ám nomen est omen, inkább csak egy kései Ördögűző-utánlövésként vonult be a lexikonokba. Emlékszem, leginkább a százszor kiherélt „igaz történet alapján” címkét éreztem bulváros túlzásnak, mert oké, hogy popcornhorrort készítünk, de legalább ne is nevezzük másnak. Mit ad isten, ez a derék rendező úgy érezte, van még ebben a műfajban és leemelt a polcról egy újabb igaz történetet. Jóllehet itt már helyt kapott az „inspirálta” kifejezés, ami olyasmi, mint sajtómunkásoknál a „sokan tudni vélik”, vagy az „állítólag”, köss bele, ha tudsz, mondok is valamit, meg nem is, tudjuk, amit tudunk.
Eric Bana alakítja – önmagához képest kissé esetlenül – azt a pszichésen igen megviselt rendőrnyomozót, aki valamilyen hetedik érzékkel megáldva kiszagolja kilométerekről, hol történt disznóság a körzetben. Fájdalom, hogy pont az a fajta jópofa társa van, akiről ugyanilyen távolságból látszik, nem éli meg a vége-főcímet. Elég az hozzá, hogy ez idő tájt egyre többen pörgik túl a New York-i éjszakázást, gyerekeket dobnak az oroszlánok közé az állatkertben és kaparják a betont, hovatovább fura graffitik is megjelennek falakon, máshol meg a tárgyak mozognak. Nem akarok elébe menni a dolgoknak, de itt bizony gonosz erők munkálnak.
Nem húzom le a keresztvizet a nyár egyik meglehetősen klisés, de legalább néha ijesztő horrorjáról, mert ahogy múlt héten a Kavarás kapcsán írtam, hogy akinek egyszer tetszett egy Adam Sandler-vígjáték, annak a többi is fog, úgy a nem feltétlen ortodox ördögűzős közönség is könnyedén fedezhet fel szórakoztató momentumokat ebben a filmben. Az igaz történt valóban csak távolról inspirálhatta a forgatókönyvet, mert egy ifjú mexikói gitárosra hajazó pappal felmondatni a zsoltárokat olyan, mintha egy Rodriguez-filmből vették volna kölcsön. Azt is megértem, hogy a Gonosz mindig és minden körülmények között a Közel-Keletről jön, sosem Karlovy Vary-ból vagy Sidney-ből. De egy kollégámnál speciel az csapta ki a biztosítékot, hogy teljesen indokolatlanul hurcolnak meg a filmben Doors-dalszövegeket. Szerintem viszont ezek csak jópofa metatextek, amelyek értelmet valóban nem nyernek a cselekmény előre haladtával, de rajongóknak vicces. És igen, szájbarágós is kissé. Arra mondjuk nincs mentség, hogy 2014-ben tényleg az a probléma megoldása, hogy feszülettel és bibliaolvasással kiűzik a gonosz lelket a szerencsétlen testből, aztán happy end. Én konkrétan nem hittem ezt el, vártam, hogy akkor hol jön a csavar, hát ez az, amit láttunk negyven éve, ehhez képest kellene akkor felmutatni valamit. De nem.
Jövő héten vége az uborkaszezonnak, erősen várunk néhány eredetibb ötletet a mozikba, egyelőre ezzel lehet kitölteni az egyre táguló vb-mentes órákat.
