Catherine Deneuve szereplése külön öröm ebben a csöndesen értékes francia darabban, amely visszahúzódóan figyeli, hányan fedezik majd fel.

Antoine-nak fáj a világ. Remek művészalkat tehát, gondolnánk, olyan, akire nagy jövő vár francia közegben, ám Anitonie-nak annyira fáj a világ, hogy rögtön az első percekben levonul a színpadról és elbujdosik. Hogy mitől csömörlött meg, nem tudjuk, nem is derül ki a későbbiekben sem, és ez így is van rendjén. A depressziós középkorúak egyike csak, tizenkettő egy tucat, miért is volna szüksége bárkinek valami regényes léptékű tragédiára ahhoz, hogy megundorodjon az élettől. Elsőre jó ötletnek tűnik, hogy új fejezetet nyisson magában egy olyan ingerszegény környezetben és szerepben, ami forgatókönyvileg csak lehetséges, vagyis házmesterként, ám ekkor derül csak ki igazán, hogy mennyire nincs egyedül mentális problémáival. Sőt eléggé a sor végén kullog velük.



Lássuk be, arra a címre, hogy A házmester, nem várhatunk lökdösődős jeleneteket a mozipénztárak előtt, s bár nevezhetjük ezt a címet stílusos minimalizmusnak, valójában simán nézőriasztó. Noha! Mivel tehát a film elsősorban nem konkrét tragédiákkal foglalkozik, ezzel megtalálta annak a lehetőségét, hogy a francia vígjáték hagyományaira alapozza mondanivalóját a drámaiság helyett. A finomság a film felépítésében épp az, hogy ezzel nem súlytalanít problémákat, inkább arra tesz kísérletet, hogy felvillantsa az élet naposabb oldalát. Máskor persze az egyszerűbb utat választja, mint a fiatal drogos srác esetében, aki óriási futballkarrier lehetősége előtt állt, ám az szó szerint kettétört, de a hol kisebb, hol nagyobb mentális deficitekkel bajlódó szereplők remekül simulnak össze csapattá. Amely társaságot ironikus módon épp Antonie érkezése billenti ki kissé a mindennapok elviselhetetlenségéből, még ha többnyire akaratán kívül is. Talán nem is kell mondanom, hogy egy ilyen intim történetmesélés esetén a színészi játékon múlik a siker nagyobbik fele, márpedig itt magát Catherine Denauve-öt láthatjuk ismét a vásznon.


Pierre Salvadori (Mosás, vágás, ámítás) filmjéről az a nyári rockfesztivál jut eszembe, amikor a nagyszínpadon a Tankcsapda csapatta tízezrek előtt, amit mi is szerettünk ugyan, de inkább elbaktattunk egy hátsó színházsátorba, megnézni Eszenyi Enikőt. Mert adott környezetben azért az ő vidám, minőségi ám mégis laza előadása sokkal inkább unikumnak számított. Senki nem bánta meg.