Kifejezetten igényes és dadogó művészkedés egyaránt jellemzi a fiatal görög rendező munkáját. Most számba vesszük, amit lehet, de aztán csak a szépre emlékezünk.

Nem gondoltam eddig, de ahogy a hollywoodi zsánerfilmnek is megvannak a maga, egyébként inkább írott, mint íratlan szabályai a narratívát vagy a kötelező elemeket tekintve, úgy a művészfilm („mint olyan”) is fel tud mutatni egész kis listát, amelynek tételeit a rendezőknek ezek szerint rendre ki kell pipálniuk az alkotás során. Ilyenekre gondolok, hogy: egyházi ember vs. szex, állatölés, szeméremszőrzetek közelije, beszéd minimálisra redukálása, hosszú snittek stb. Ami nem feltétlen baj, csak kérdésessé teszi, hogy használhatjuk-e akkor a szerzői film terminust a művészfilm helyett, hiszen ez szokott lenni egy kedveltebb szinonimája. És komolyan gondoltam, hogy ez az egész nem feltétlen ördögtől való, mert a Meteora például ilyen kritériumok alapján – is – egy nagyon tisztességesen és jó érzékkel összerakott művészfilm. Nem lesz belőle hivatkozási alap, de tipikusan olyan, amit fesztiválok és füstös filmklubok közönsége örömmel néz – egyszer.



Spiros Stathoulopoulos képi világa elsősorban a fénnyel, még inkább annak hiányával játszik, számos beállítása egy a teljes sötétségből nehezen kivehető kontúrral előbújó alakot ábrázol. Ezt bolondítja meg időnként animációs betétekkel, amelyek a klasszikus keleti ikonok stílusában születtek, tulajdonképpen mintha görög bibliaillusztrációk kelnének életre benne. Ami érdekes, hogy mégsem nevezném a Meteora vizuális világát sokszínűnek, fura mód ezek egészen jól működő harmóniába kerülnek egymással és viszik előre a történetet egymásnak passzolva a narrátor szerepét. Hangulatra, stílusra értem én ezt a harmóniát, minőségében azért az animált részek alulmaradnak az élőszereplősöktől; isten ne vegye bűnömül, de néha erősen emlékeztettek a Gyalog galopp hasonló összekötő részeire. A képi világ tehát többnyire rendkívül igényes, még ha ez nem is kolosszális kompozíciók sorát jelenti, inkább csak egy szűk világ keretein belüli igen hatékony kihasználtságot. Még a szeretkezés-jelenet is kifejezetten ízlésesre sikerült, jóllehet azt még nem döntöttem el magamban, hogy a meztelen apáca fejfedőben látványa akkor most egy igen sokat mondó kép (ti. hogy nem engedi láttatni a haját, ennyi intimitást megőrzött magának), vagy sima pornóparódia.


Több szempontból sem tudom tehát annyira komolyan venni, mint amennyire alkotói annak szánták, mégis különleges darabnak tartom a Meteorát, jó értelemben. Csöndes, spirituális történet, nem annyira a vallás, inkább az emberi kapcsolatok horizontján. A szerelem és szenvedély bár könnyen dobálható szavak akár egy szappanopera esetében is, de itt nyer is némi értelmet. Sőt megtudjuk, miként működnek ezek a végtelenül emberi, bár isteni magasságokat sejtető érzelmek, ha tétje is van a tetteknek.