Elsőre azt gondoltam, inkább eredeti, mint jó, pont mint a zene, amit csinálnak. De most már nagyon újranézném, és vadászok a soundtrackre is!

Jon (Domhnall Gleeson – most válogatták be a következő Star Warsba!) a permanens alkotói válság állapotában van, járókelőket és falragaszokat les árgus szemekkel az ihletért, de sehogy nem sikerül kipréselni magából a dalt, amivel berobbanhat a köztudatba. A véletlen siet a segítségére, helyesebben a forgatókönyv népmesei oldala: belebotlik egy – tök ismeretlen – zenekarba, amelynek billentyűsét annak öngyilkossági kísérlete után épp húzzák ki a jeges tengerből. Mintha mi sem lenne természetesebb, a menedzser meghallgatás nélkül beveszi a bandába, és már viszik is az isten háta mögötti alkotói összetartásra és albumfelvételre. Jonnak egyfelől élete álma válik valóra azzal, hogy fontosnak érzett közegbe kerül egy gépezet lényegi alkatrészeként – és itt kerül szembe a sztárrá válás ábrándja a való világgal.


Talán még tíz éve is meg lehetett volna játszani, hogy a stúdió amíg lehet, titokban tartja, ki is rejtőzik az óriásfej mögött, veszítve ezzel egy nagy nevet a plakáton, de sokkal többet nyerve azon a marketingen, amit a rejtély generál. Most viszont maga a film is megjeleníti, sőt a történet elengedhetetlen részévé teszi azokat a felületeket, amelyek miatt ez a titkolózás már úgysem működhetne. Érzem én, hogy sok a rejtett alany ezekben a mondatokban, biztos tudat alatt így hasonulok a főszereplőhöz. Szóval Michael Fassbender a játékidő döntő többségét ebben a bizonyos maszkban nyomja le, amely tehát maga a messziről kiszúrható alapötlet: az underground sztár, akinek van ez a kis allűrje, mentális deficitje, ugyanakkor művészi megnyilatkozása, hogy tudniillik nem mutatja meg az igazi arcát, csak ezt a komikus karikatúrát. Ez pedig egyben az együttes egész karakterét meghatározza: elnagyolt művészformák, dilis muzsikusok alkotják a kimondhatatlan nevű bandát, amelynek zenéje bár professzionális és komoly szellemi átlényegülés szülötte, egyszersmind komolyan vehetetlen. Mert hogy az egész Frank-ábrázolás a filmben felszabadultan ironikus-szarkasztikus, miközben mesterien épít fel igenis teljesen hiteles drámai helyzeteket, mind az emberi kapcsolatok, mind az alkotói munka szintjén. Ilyenformán néha el is bizonytalanodhatunk, mit akar tőlünk a rendező: hogy kiröhögjük ezeket az álhippiket vagy hogy mégiscsak a művészi érés színfalai mögé lessünk be? És ez az, amitől a Frank számomra az év legeredetibb filmjévé avanzsál.


Ha a film és a banda lelke Frank, az események motorja pedig az elbeszélő Jon, akkor Maggie Gyllenhaal, nem is tudom, talán az epekő szerepét tölti be. Könyörtelenül szúr a legérzékenyebb helyekre és mint a féltékeny nők általában, képes lenne mindent romba dönteni lángoló dühében. Mellettük a menedzser Don már sokkal egyértelműbb karikatúra, egyetlen komolyan vehető pillanata sincs, talán épp ezért is fűződik hozzá a forgatókönyv legtragikusabb jelenete. Mert ez már csak egy ilyen zavarba ejtő film.