Furcsa módon, bár erre a szerepre senki nem lehetett volna jelenleg alkalmasabb Mads Mikkelsennél, mégsem tudok semmit kezdeni a végeredménnyel.

Kohlhaas-szindrómának nevezzük, amikor az ember már-már mániákusan érvényt akar szerezni az igazságának és ebben a küzdelemben nem ismer se istent, se embert – nem tartozik a definícióhoz, de a posztkádári kispolgár ide íratja velem: ahelyett, hogy beletörődne, hogy úgyis a hatalom az erősebb kutya. Bár a – magyar nyelvben Kohlhaas Mihályként emlegetett – tizenhatodik századi fiatalember s tisztes családapa elsőre sem feltétlen akarta volna lángba borítani a fél világot. Csak hogy egy helyi oligarcha átvágta két lóval és ezen alaposan felhúzta magát. Ha pusztán az igazságkeresés lenne történetének fő motívuma, akkor egy másodvonalbeli Robin Hood rajzolódhatna ki előttünk, ám Michael Kohlhaas személye és legendája sokkal kevésbé megy át a nagyközönség szűrőjén. Messze nem egyértelműen pozitív hős, valójában bosszúhadjárata rekordidő alatt torkollott rablásba, gyújtogatásba, mészárlásba. Izgalmassá épp ez a sokrétűség teszi karakterét, viszont nem igazán alkalmas rá, hogy hollywoodi értelemben vett zsánerfilm születhessen belőle, Bryan Adams betétdalával.

Az emberi/polgári jogokért való küzdelem felől közelíteni a filmet azért is veszélyes, mert nagyon könnyen abba az olcsó zsurnalizmusba fordulhatnánk, amikor elkezdjük taglalni, vajon milyen aktualitása van a ma embere számára ennek az évszázados történetnek. Nem is igen célja az ilyesmi az aktuális adaptációknak. E helyett igen depresszív, tulajdonképpen konkrétan lehangoló filmet kapunk, amely az irodalmi őstest és a számos feldolgozás felőli közelítés esetén akár érdekes is lehet annak, akinek az ilyesmi általában érdekes. Néha úgy éreztem, Arnaud des Pallieres azért igyekezett menteni a menthető azzal, hogy a főhős gyilkos kegyetlensége alaposan háttérbe szorul a jogos harc mellett. Ugyanakkor mégsem tehet mást, mint hogy kerülje annak látszatát, hogy egyértelmű jófejnek állítsa be Kohlhaast, a lányos anyák szőke, keresztény és heteroszexuális álmának, amely képnek még a barázdált arcú Mads Mikkelsen interpretálásában sem felelhet meg. Róla egyébként én egyre nehezebben tudom eldönteni, hogy most asszonyok álma vagy gyermekek réme, de nyilván ez az összetett kisugárzás is az ő szexepilje. Túl nem játszik soha semmit, ezt elmondhatjuk, most is igen visszafogottan és hidegen néz, szeret, gyászol vagy öl – hogyan jöhetnénk akkor hangulatba mi, a nézőtéren? Nincs helye tehát azonosulásnak vagy különösebb érzelmi kitöréseknek, a film minden harc és kegyetlenség mellett meglehetősen nyugdíjas tempóban halad ismert végkifejlete felé. Ha őszinte akarok lenni, el tudtam volna képzelni a hátralévő életemet e film nélkül, amely jó kedvre biztos nem derít, de cserébe különösebb újraértelmezést sem tár elénk.