Találó cím és rosszul eltalált borítófotó. Az Idáig tudom a történetet Lovasi életében kutat és talál: lesz egy kis szex, drugs, rock ’n’ roll – szigorúan magyar módra.
Persze mit sem érne (legfeljebb egy unalmas monográfiát), ha a vázat nem tartaná össze változatosan és kiszakíthatatlanul a kötőszövet, vagyis az anekdoták, a humor, a lovasis stílus, a ki- és beszólások. Kocsmázás és önéletrajzírás közben mesélhető sztorikból ugyanis nincs hiány főhősünk életében: megszólalásra képtelennek tűnő hangszercsodák dalra fakasztása, első bandák (Piros Ló) és az első saját dal (Mellőzéstől felhizlalt uborkák), leégő koncert- és próbahelyiség, holland turnén énekelt Őrjárat („Came into my room, came into my room, the centurio…”), betépett koncert(ezés)élmény, büdös lábak és alkotói válságok (avagy kulisszatitkok a turnékról), és persze a hab a tortán, a majdnem lekésett búcsúkoncert.
Gerinc és szövet rendben, jöhetnek az erek – mert kell a vér és a lüktetés is ahhoz, hogy életre keljen a szövegtest. Ezt a célt kitűnően szolgálják a Kispál és a borz és a Kiscsillag zenéi és sorai, amelyek fejezetcímként, témamegjelölésként, számok keletkezési történeteként és életrajzi elemek magyarázataként szivárognak be a nagy egészbe. Több súlyos kockázattal is jár ez a zenészéletrajzoknál elkerülhetetlen jelenség: a könyv olvasása közben a fejünkben szólnak a számok (nem, nem őrültünk meg, és igen, ha nem törünk énekesi babérokra, a dúdolást jobb, ha magunkban tartjuk, és nem boldogítjuk a körülöttünk élőket). A következő kellemes/kellemetlen mellékhatás, hogy a korábban sokszor hallott dalok egy időre megfosztatnak saját hozzákapcsolt emlékeinktől, és átveszi a helyüket a hiteles keletkezési történet Lovasi-féle változata.
Van ez így, főleg akkor, ha annyira szövegcentrikus zenekarokról van szó, mint Lovasi bandái esetében. Élmények, emlékek, kalandok, válságok dalba foglalása, megéneklése alkotja a szerves egészet, amitől a könyv él és mozog. Nem is kapunk ennél többre ígéretet – Lovasi már a bevezetőben tisztázza, hogy nem számíthatunk olyan kicsapongásokra és túladagolási sztorikra, mint a legendás rockerek életrajzában. Persze mindenből lesz egy kicsi: „olyan lesz, mint az ország, amiben élünk: magyar szex, magyar drugs, magyar rock ’n’ roll. Nehogy szájukra vegyenek a szomszédok.”
Ezzel a hozzáállással sikerül elkerülni a monográfiák nagy veszélyét: a saját szerep túlértékelését és az önimádatot. Lovasi magánmítosza végül mégis megszületik, de nem kényszerből és érdekből, hanem ösztönösen. Őszintén beszél a válságokról, kritizálja magát és a körülötte lévőket (nem lennék a felesége és zenésztársai helyében, még akkor sem, ha már az előszóban kéri őket, hogy ne akadjanak ki a szubjektív történetmeséléstől). A kezdetekben is elmarad a misztifikálás, szó sincs itt tudatosan előkészített zenészi karrierről: „Mi mást akar egy kamasz? Hogy dumálhasson, és hogy róla dumáljanak” – mondja Lovasi a beteljesített korai vágyról. A nemes indíttatás viszont akaratlanul is felbukkan egy gyerekkori füzetben, amiből kiderül, hogy a kis Bandi sem metálban képzelte a jövőt: „Lebegő – Éteri – Finom – Ravasz” zenét akart csinálni. Itt kezdődött egy út, ami több buktatón, kitérőn és sikeren keresztül elvezetett odáig, hogy a Kispál és a borz a rendszerváltás zenekara és a kilencvenes évek alternatív együttese lett. Lehet őket szeretni vagy utálni, de – ha már mindent kategóriába tuszkolunk – ezeket a jelzőket nem érdemes elvitatni tőlük.
A főszereplő kivesézése után a narrátorról se feledkezhetünk meg. Lévai Balázs a háttérbe húzódva teljesítette feladatát: 1. egy legendás disznóvágáson, pálinkák okozta alkoholmámorban meggyőzte Lovasit, hogy könyvbe kellene foglalni az életét, és erre természetesen ő (mármint Lévai) lenne a legalkalmasabb író/ivócimbora, 2. interjúkat készített, kutatott, beszélgetett, írt, szerkesztett, 3. keretbe foglalta a történetet (ezt vizualizálja a könyv elején és végén a két közös fotó róla és Lovasiról). Eddig és ne tovább – az eredmény alapján úgy tűnik, jó módszereket választott.
A középpontban mindvégig a pécsi kalandvágyó kamaszból lett magyar rocksztár, a nosztalgiázó, a tervezgető, a mindent kipróbáló alkotó marad. Lovasi idáig tudja a történetet, amit egy időre abbahagy (az emberélet útjának felén? – ahogy Dante, csak ő a pokolba került ezután). Hogy lesz-e folytatás? „A kiadó repesne az örömtől, figyelem, kedves emberek, a Lovasi-sztori folytatódik: a Gitárhúr és köldökzsinór II. már a boltokban” – írja az introban. A kapu ezzel az ironikus lebegtetéssel félig nyitva marad, de amíg nincs új a nap alatt, addig az égbolt zár.
