Robert Rodriguez közel sem tévedhetetlen. Sokféle projektbe vágta már a macsétáját, de már csak a nagy számok törvénye alapján sem készíthet mindig remekművet.

Speciel Frank Miller valóban különleges látványvilágú Sin City-jének filmre ültetése munkásságának egyik csúcspontja. Eleve a képregényfilmek kasztján belül is egyedülálló, újfajta vizuális értelmezés, nem beszélve az alapanyag gyomorszájon vágó kegyetlenségéről, amely hangulatot remek érzékkel dolgozott fel tulajdonképpen veszteség nélkül.



Kilenc évvel ezelőtt sokan azonnal megnéztünk volna még 2-3 további részt belőle és nem is áll távol a rendezőtől, hogy ha valamely filmje ilyen kedvező visszhangot kap, azonnal a folytatáson törje saját és producerei fejét. Ehelyett néhány évvel később be kellett érnünk Frank Miller saját vállalkozásával, ám a Spirit – A sikító város közepes utánzata lett csak a Sin City-nek. És hogy mindezek fényében milyen az Ölni tudnál érte alcímű hivatalos második rész? Egy tökéletes másolat. Rodriguez nem hagyta magát befolyásolni olyan a sequelekre vonatkozó íratlan szabályokkal, amelyek szerint miből kell többet és többet felvonultatnia egy folytatásnak, mind hangulatban, mind képi világban és így tovább egy az egyben ugyanazt hozta létre, csak épp más történetszálakat dolgozott fel. Ezek egy részét időben az első film előtt, más részét az után lehet elhelyezni; bár a moziból kifelé jövet egy néző odaadóan ecsetelte, hogy sehogy sem jön ki a matek, nekem nem tűnt fel, hogy borult volna valahol a tér-idő kontinuum. Mert hiszen, akár csak legutóbb, Rodriguez most is különböző füzetekből szedte össze a neki tetsző sztorikat, amelyek simán lehetnének önmagukban kisfilmek, ehelyett a váltakozó meséléssel egyetlen nagy, többszálú forgatókönyvvé ömlöttek egybe. Minimális elvárás lehetne, hogy ezek találkozzanak is egymással, ám ez alig-alig történik meg, akkor is erőltetetten. Így persze érezhetjük, hogy kicsit a maradékból dolgozott a rendező, s mindez akár egy DVD-kiadvány extra anyaga is lehetne, ugyanakkor semmivel nem érzem kevesebbnek a bűn városát most, mint 2005-ben. A baljós kontrasztok komorságát feloldja a képregényesen elnagyolt karakterek néha banális monológja, illetve fordítva, a minden túl sok érzése csak azért nem feszít, mert ha egy melót valaki ilyen komoly szándékkal és odaadással készít el, az meg is látszik a végeredményben. Vagyis a Sin City-nek az is jól áll, ami más filmnek megbocsáthatatlan lenne.